Portrék – a Kamarakórus egykori és jelenlegi tagjairól

Egy kórus értékét nemcsak a tagok száma, a megszólaltatott művek színvonala, nyilvános szerepléseinek gyakorisága határozza meg, hanem többek között a kórus tagjai között uralkodó közösségi szellem is. A Nevelők Háza Pécsi Kamarakórusa e tekintetben is élenjár. Három kórustaggal beszélgetünk az együttesről, a társas éneklésről, a könnyűzenéről, terveikről.
   - Zamostny Ágnes joghallgató vagyok. Jelenleg nyári gyakorlaton a városi tanács vb-titkárságán.
   - Czopf János a nevem. Amikor a kórusba beléptem, elektromos orvosiműszerész-tanuló voltam. Jelenleg a főiskolán tanulok a matematika-fizika-műszaki ismeretek szakon.
   - Surján Miklós, a megyei könyvtár könyvtárosa.
   - Mindhármuk foglalkozása meglehetősen távol áll a zenétől. Mégis, hogyan jutottak közel a zenéhez és miért választották épp a kóruséneklést?
   Zamostny: A zenéhez, az aktív muzsikáláshoz először a zongorán keresztül próbáltam közeledni, de nem sikerült. Viszont általános iskolás koromtóI kezdve énekelek kórusban. Az Egyetem utcában Bokrétásnénál próba után mindig volt zenehallgatás. A Janus Gimnáziumban Ivasivka tanár úrnál még több. Ez vitt közel a zenéhez, ami nélkül már elképzelhetetlen az életem.
   Czopf: Harmadik általános iskolás koromban szülői irányítással harmonikázni tanultam, majd hét évig hegedülni. De az első zenei élményt a társas zenélés jelentette, amikor a Nagy Lajos és Janus Pannonius Gimnázium egyesített vonószenekarában játszhattam. Érettségi után Ivasivka tanár úrtól felsorolást kaptunk, hogy Pécsett hány öntevékeny kórusban folytathatjuk az éneklést. Így kerültem a Kamarakórusba, melyben mindjárt az első szereplések után otthonosan éreztem magam. Itt vált bennem tudatossá, hogy a társas zenélés megszeIidíti az embert. Gyógyszernek tudnám ajánlani…
   Surján: Zenei környezetben nőttem fel. Apám csellózott, fuvolázott, kamarazenekarban játszott, kórust vezetett, komponált. Én is végigjártam a zenei tanulás keserves útját: a hangszerek közül a zongorát és a fagottot említem.
   - A Kamarakórus repertoárja igen gazdag és változatos. Mit énekelnek mégis a legszívesebben?
   Zamostny: Bachot, Schützöt, Palestrinát.
   Czopf: Mostanában barokk mesterek műveivel ismerkedtünk, tehát ezeket, valamint Kodály új, talán legmerészebb hangzású, angol nyelvű: Óda a muzsikához című művét, melyet az oxfordi doktorrá avatására komponált.
   Surján: Mindent szívesen énekelek a romantikusok kivételével.
   - Milyen nyári terveik vannak?
   Zamostny: Minden nyáron igyekszem bepótolni az év többi részében elmulasztottakat: ilyenkor végigjárom újból a múzeumokat, a modern képtárat és olvasok. Ezenkívül az idei nyár programjához tartozik, hogy augusztusban férjhez megyek...
   Czopf: Idegenvezető leszek nyáron. Olvasmányaim főleg ezzel kapcsolatosak: várostörténeti művek, különösen érdekelnek az építőművészettel foglalkozó könyvek, továbbá a szakmámba vágóak, így elsősorban a kibernetikáról szólók.
   Surján: Egyetlen nyári programom egy jugoszláviai utazás. Ennek során szeretném megtekinteni Splitben Mestrovic világhírű szobrászművész gyűjteményét.
   - Általános probléma, hogy a Pécsi Szabadtéri Színpad nincs kihasználva. Ha önökön múlna, milyen műsort javasolnának?
   Zamostny: Érdeklődési körömön kívül esik a szabadtéri színpad problémája. Talán épp azért, mert eddig nemigen volt ott olyan produkció, ami figyelmemet felkeltette volna.
   Czopf: Legszívesebben egy nemzetközi balett-találkozót látnék a szabadtéri színpadon.
   Surján: Nyáron sem kellene az igényességet levetni csupán azért, mert meleg van. A szabadtéri színpadon szívesen látnám pl. Honegger: Jeanne d'Arc-ját vagy Sztravinszkij: Sacre du printemps-ját.
   - Valamennyien fiatalok. Mi a véleményük a könnyűzenéről, a dzsesszről, a táncróI?
   Zamostny: A könnyűzenét is kedvelem. Főleg azokat a számokat, melyekre jól lehet táncolni. Táncolni ugyanis nagyon szeretek. A dzsessz kicsit még idegen tőlem, bár megpróbáltam már közeledni hozzá.
   Czopf: Örömmel hallgattam Pécsett Pegéék hangversenyét. Legutóbb Armstrong művészete foglalkoztatott. Ez a fajta zene is sokszor felüdít. Az énekes számoknál jobban szeretem a zenekari produkciókat, bár a Beatlesek zenéjét is jól táncolhatónak tartom.
   Surján: A tánczenét nem kedvelem. Az igazi dzsesszt viszont egyre inkább kezdem megszeretni és szívesen hallgatom az olyan jellegű zenét, mint amilyen a Bóbita-együttes műsorán szereplő Bach-átirat.
   - A Nevelők Háza Kamarakórusa abban is eltér a többitől, hogy mellette Baráti Kör működik. Miben látják ennek jelentőségét?
   Zamostny: A kórus köré tömörült „drukker-gárda” alkotja a Baráti Kört, a törzsközönséget, mely eleinte a kórustagok közeli hozzátartozóiból toborzódott, majd számuk egyre gyarapodott és nemegyszer elkísérik a kórust szerepléseire.
   Czopf: En abban látom a Baráti Kör jelentőségét, hogy belső közönséget biztosít olyan produkciókhoz is, melyek nem nagyközönség elé valók. Gondolok itt arra, hogy az ilyen összejöveteleken mindenki kiélheti szólisztikus vágyait.
   Surján: Én a Baráti Kör összejövetelein elhangzó előadásokat említeném meg. Az idén hallottuk Bárdos tanár urat, Bartha Dénest, Maklári karnagyot, aki az európai kórus hangzáskultúráról tartott szemléltetéssel illusztrált igen tanulságos előadást.
   - Miben látják a Kamarakórus jövő évi munkájának lényegét, mik a tervek vagy vágyak?
   Zamostny: Szeretném, ha a kórussal külföldre utazhatnék. A legutóbbi minősítésünkön elértük azt a színvonalat, melynek birtokában úgy érzem, méltón képviselnénk külföldön is a magyar, illetve a pécsi kóruskultúrát.
   Czopf: A jövő évad kiemelkedő eseményének ígérkezik közös hangversenyünk a Szilágyi Erzsébet női kamarakórussaI. Úgy gondolom, hogy velük együtt énekelni komoly élményt és rangot jelent.
   Surján: 1966 tavaszán a Nevelők Háza Kamarakórusára vár ismét az a megtisztelő feladat, hogy megrendezze a II. Országos Kamarakórus Fesztivált. Célunk, hogy ez az elsőnél szélesebb körű legyen.

Szauer Dezső a decemberben első ízben átadott KÓTA-díj (Kórusok Országos Tanácsa) kitüntetettje - igaz, szerényen úgy vélekedik, nem szokás „mezei” kórustagokat kitüntetni.
   A KÓTA ugyan 197o-ben alakult, és nevében a Magyar Kórusok és Zenekarok Szövetsége váltotta fel, de díjátadásra először 2004 legvégén szánta rá magát a testület. Pécs valóban kitüntetett helyzetben volt, hiszen elismerték a Pécsi Kamarakórus lassacskán fél évszázados művészi tevékenységét, és külön az egyik alapítóját, Szauer Dezsőt is.
   - Természetesen váratlan volt, hiszen általában egy együttest vagy egy karnagyot szoktak elismerni, nem egy „mezei" kórustagot. Az is igaz, hogy ritka az olyan ember, aki több mint 45 év után is teljes aktivitással vesz részt a próbákon és fellépéseken.
   Szauer Dezső édesapja pusztai tanító volt, de mivel kántorképesítést szerzett, otthon sokat zenélt. A diák először a dombóvári középiskolában vált énekkarossá, ahol eleinte inkább nyűg volt az éneklés, mint öröm, ám immár Pécsett magyar-orosz szakos főiskolai hallgatóként maga jelentkezett az 1958-ban alakult kamarakórusba.
   - Attól kezdve megállíthatatlan volt ez a folyamat - szögezi le ma is. - Két emberre esküdtem fel: Tillai Aurél és Dobos László karnagyokra, miután megismertem az ízlésüket, a zenei elképzeléseiket és a jellemüket. És a mai napig szolgálom mindkettőjüket, hiszen a kamarakórus mellett a Pius templom kórusában is énekelek, amit a Kamarakórustól 1978-ban távozott Dobos László vezet
   Természetesen, mivel úgymond „amatőr” együttesről van szó, minden tagnak megvolt a maga civil élete, Szauer Dezsőnek is. A tanári oklevéllel zsebében Szentlőrincre ment tanítani, majd 17 év után került be a Megyei Művelődési Központba, utóbb viszont a Nevelők Házához, ahoI már „adminisztratívan” is a kamarakórust szolgálta: szervezte a fellépéseket, utazásokat és a pécsi Kamarakórus Fesztivált is.
   - Amikor a kórus alakult, még facér legény voltam, de három évvel később megnősültem. A feleségem is szereti, tiszteli a kórusmuzsikát, különben ezt nem is lehetett volna űzni. Hiszen hosszú évtizedek óta a hétfő és a csütörtök este szentnek számít, az a kórusé. Az unokák is tudják már, hogy ezen a két napon a papa nem velük játszik. A fiatal kórustagoknak is szoktam mondogatni: az udvarlásnál rögtön az elején tisztázzák, hogy a hétfőjük és a csütörtökjük foglalt…!
   A Pécsi Kamarakórus idén is készül sok szép fellépésre, külföldre is, és mint mindig, a többiekkel együtt Szauer Dezső is.
   - Kétségtelen, hogy a kor előrehaladtával egyre jobb ismeretséget kötök különböző orvosokkal, és egy-egy hosszú koncert már megterhelő.. Ám hiszek a kis unokámnak, aki azt találta mondani: Papa, te addig fogsz élni, amíg énekelsz!

Bemutatjuk a 25 éve működő Pécsi Nevelők Háza Kamarakórusa egyik alapító tagját
   Szabadságon van, rendezi a jubileumi kiállítás anyagát -, mondja a telefonban, de menjek csak nyugodtan, amíg beszélgetünk, addig félbehagyja. De hiszen épp erről volna szó: a Pécsi Nevelők Háza Kamarakórusa 25 éves jubileumáról. Erről kérdezem a Nevelők Házában, stílszerű környezetben: elsárgult újságkivágások, plakátok, műsorrendek, fotók, dossziék társaságában - negyedszázad emlékei között. De mindenekelőtt önmagáról kérdezem az együttes - három közül - egyik alapító tagját, elnökét: egyik fő ügyintézőjét - s főképp külföldön - angolul, németül tárgyaló, reprezentáns képviselőjét, azaz társadalmi vezetőjét.
   Surján Miklósnak hívják. A Baranya megyei Könyvtár igazgatóhelyettese. Tüke pécsi családban született. Diákkorában zongorázott, fagottozott. Mégis inkább könyvtáros szakon végzett a Bölcsészettudományi Karon, mivel - hangsúlyozza - mindig erre vágyott igazán. Szakmáját ma is imádja. Itt érzi jól magát: a könyvek ezrei, az újságok, folyóiratok százai között, a belőlük áradó információk özönében. Mindig rejtély előttem: amikor homályosan körülírok egy kötetet, ami eszembe jutott s kellene, de nem tudom se a címét, se szerzőjét, a könyvtáros vagy rávágja a választ vagy perceken belül előkeresi a könyvet. Hogyan?
   - A könyvtárosnak részben alkalom, részben szakmai kényszere a sokoldalú tájékozottság. Minden fontosat ismernie kell, ami megjelenik a kiadóknál, illetve a folyóiratokban. Másképp nem tud információt adni, s nem tud irányítani sem ...
   Hittel, szenvedéllyel beszél választott hivatásáról. Különösen arról, amit a legjobban szeret: most egy baranyai helytörténeti gyűjteményhez kapcsolódó bibliográfiai kutatómunkán dolgoznak. Ebben jelen lesz valamennyi időszaki kiadvány, lap, folyóirat teljes katasztere. A hajdani pécsi Pressfreie Flugblätter-től (1848) a Mecseki Bányászig minden, ami Baranyában megjelent. Munkája mellett másik szenvedélye az olvasás és a zenehallgatás. Már amennyi időt hagynak erre a kórusélet, a heti háromszori kóruspróbák és a szereplések.

   Körülnézek. Kissé csüggetegen... Az asztalokon, látom, elmosolyodik rajtam, a dokumentumok halmaza... S bár pontosan följegyzem az együttes pályaívének minden fontos állomását, érzem, ezek rövid, „szűkített” összefoglaló áttekintése is oldalakat venne igénybe.
   Inkább arra gondolok: ez az együttes, amely annyi szép hazai és nemzetközi sikert hozott ennek a városnak, ennek az országnak: s amely ma Európa egyik legnívósabb, ismert amatőr kórusa - s amely ugyanakkor negyedszázada fontos és állandó tényező Pécs művészeti életében - vajon milyen különös erővel rendelkezik, amivel a biztonság, az állandóság érzését sugározza magából. A lehető legmagasabb művészi erő állandóságát.
   A kórus elnöke elgondolkodik. „ ... Talán a hűségben ez az az erő a kórus iránt, tagjai részéről, akik ritkán cserélődnek. A három alapító tagon kívül a 35 tagú együttesben ma is kilencen énekelnek itt 20 évnél régebben. Ez a hűség közösségformáló és repertoárformáló erő. Másképp nem lennénk képesek arra, amit elvárnak tőlünk…”

Szeptember elsején ünneplik Pécsett a Város Napját, és a hagyományoknak megfelelően ekkor adják át az elismeréseket mindazoknak, akik az elmúlt év, évek során sokat tettek a városért. A díszpolgári címet idén dr. Andrásfalvy Bertalan kapta.
   A néprajztudós professzor Hosszúhetényben lakik 15 éve, és ahogy betessékel Fő utcai otthonába, megjegyzi, mióta elkészült a települést elkerülő út, azóta már nem robog el naponta több száz teherautó a kapuja előtt. Kávét főz – a kávéfőző láttán bármelyik múzeumigazgató lázasan keresne forrásokat az intézményében, hogy megvásárolhassa –, almalével kínál, de nem a boltokban kapható dobozos fajtából. Saját kertjéből való hullott almából készült, harminc kiló felett Kárászon facsarnak belőle levet, és tartósítószer nélkül teszik tasakba, ahol nem kap levegőt, nem buggyan meg. Furcsa, mert valódi almaíze van, szinte a föld illata is érződik rajta.

   - Professzor Úr! Mennyiben különleges Önnek a pécsi díszpolgári cím?
   - Különleges, mert nem vagyok tüke, Sopronban születtem, Budapesten jártam egyetemre, Szekszárdon kezdtem dolgozni, és 1960-ban kerültem Pécsre, ahonnan 1995-ben költöztem Hosszúheténybe. Különleges azért is, mert Pécs példázza talán a legjobban a városok közül a magyar történelmet, rácok, sokacok, svábok és még ki tudja hány náció élt és él meg itt békésen egymás mellett. Élő cáfolata annak a kora középkori felfogásnak, hogy a magyarok Ázsia küldöttei. Már a honfoglalás előtt is jellemző volt rá a sokszínűség, és évezredeken átívelően folytatja városiságát. A török időben keresztény nem lakhatott a városfalon belül, nem lehetett ott templomuk, ekkor a különböző felekezetek mind egy helyre, a Mindenszentek templomába jártak. Akkor amikor Párizsban lemészárolták a hugenottákat, egész Európában dúlt a vallásháború, itt együtt imádkozott katolikus, református, unitárius.
   - Ez a sokszínűség igazán izgalmas terep lehet egy néprajzkutatónak.
   - A biodiverzitás, sok faj együttélése a természetben is nagyobb életerőt eredményez. A Mecsekben például sokkal több faj él, mint Európa nyugati erdeiben, jobban, gazdagabban élnek az együttélők. Ugyanez igaz az emberekre is. Kutatásaim során tapasztaltam, hogy egyes falvakban szokás volt a különböző nemzetiségű gyermekek elcserélése egy időre a családok között, a gyerek ugyanolyan státuszba került, mint akinek a helyére került, megismerte a másik szokásait, gondolkodását, de ugyanakkor egymással nem házasodtak a nemzetiségek, mindegyik csak saját körén belül. Pécsett van egyébként a magyarországi németség második legnagyobb gyűjteménye, sokszor a Németországból érkező kutatók is elcsodálkoznak, milyen háborítatlan formában maradt meg a népi kultúra.
   - Mennyire könnyű egy néprajzkutatónak saját környezetében dolgoznia, hiszen ott mindent természetesnek vesz?
   - Valóban, amikor máshol dolgozik, akkor döbben csak rá igazán, mennyi mindent nem vett észre otthona körül. A kultúra a szükségletek kielégítésének elérése és módja. Sajnos ma már nincsenek meg a közösségek, a régen megkezdődött erodálódás után a háborút követően még jobban szétestek a falusi közösségek. Volt egy kutatás Amerikában a betelepült japánok körében. Akik igyekeztek asszimilálódni, gyerekeiket csak angolul taníttatták, azok jobban kerestek, érvényesültek. Akik megülték a japán ünnepeket, őrizték hagyományaikat, azok viszont átlagban tíz évvel tovább éltek. Pécsett már ötven évvel ezelőtt is megvolt az érdeklődés a népi kultúra iránt, a Rácvárosi Óvodát elég példaként említeni. De a felélénkülő táncházmozgalmak is azt mutatták, a közösség iránti igényt nem lehet kigyomlálni az emberekből, ez természetes vágya. Magyarországon a 18. században Európa legtorzabb birtokszerkezete jött létre röpke negyven év alatt, ami ezeknek a közösségeknek a széteséséhez vezetett. Európában 1800-ban harminc százalék volt a városlakók aránya, most ötven százalék fölötti.
   - Ön kultuszminiszter is volt, mit tehet a politika ez ellen a folyamat ellen?
   - A két világháború között Klebelsberg Kúnó látványos eredményeket ért el miniszterként, de tegyük hozzá, hogy akkor a békeszerződés értelmében alig lehetett valamit a költségvetésből a honvédségre fordítani, így azokat az összegeket az oktatás kapta.
   - Mint embernek milyen jelentőséggel bír a díszpolgári cím?
   - Jele egy egészséges társadalomnak. Értékelése, elismerése egy munkának, ugyanakkor biztatás is, hogy a közösség nem feledkezik meg az érte munkálkodókról. Dr. Andrásfalvy Bertalan (B) a 60-as évtizedben énekelt néhány éven át a Kamarakórusban. Jó barátunk, nagyon sajnáltuk, hogy tudományos tevékenysége miatt viszonylag hamar el kellet hagynia az együttest.

– Soha nem próbálkozott meg a színpadi szerepléssel?
    – A pályafutásom legelején feltettem magamnak a kérdést, mi a fontosabb, hogy családanya legyek vagy énekesnő. A világi énekesi lehetőségek nem kifejezetten családbarátok. Én inkább lemondtam az utazásokkal, esti fellépésekkel járó életmódról, a riválisokkal megvívandó küzdelmekről.
    – Illik a hangja a templomok fennköltségéhez.
    – Hívő ember vagyok, egyházi kórusban kezdtem, és a templomban teljesedett ki az éneklésem. Ha itt kell szerepelnem, valami történik bennem, szinte transzba esem, teljesen megváltozom, ami kielégíti a lelkemet.
    – Azért elővesz néha operarészleteket?
    – Hogyne, hisz tavasszal az ifjúsági bérletben a gyerekeknek Erkel Hunyadi Lászlójából a Cabalettát énekeltem. Püspökvári estéken is adtam már elő világi dalokat.
    – Végigjárta a szólisták útját, s tanít is énekeseket. Látni, hallani azt egy középiskolás kórustagon, hogy színpadra termett?
    – Föl lehet fedezni egy jó hangot ebben a korban, de az még nem jelent semmit. Többévnyi gyakorlással viszont elképzelhetetlen területek nyílhatnak meg a hangképzésben. Alapjaiban megváltozhat a hang erőssége, színe és sugárzása is. Én például középiskolásként már feltűnően jól szólóztam, de csak egy percig, aztán az izgalomtól annyira beremegett a hangom, hogy felismerhetetlenné vált. Különleges légzéstechnikával több hónapig tartott ezt kisimítani.
    – Van már lemeze?
    – Nemrég jelent meg lemezem Ave Maria címmel egyházi dalokból. Azt azonban máris kijelenthetem, világi számokból soha nem tervezek hasonlót.
    – Ma viszont élőben hallhatják a zenebarátok.
    – Igen, este a Bazilikában. A Szent Mór Iskolaközpont kórusa grazi énekversenyre készül, és drága az út, a szállás, így jótékonysági koncertet adunk a megsegítésükre Benke József tenoristával.
    – Mit ajánlana egy szépen éneklő fiatalnak?
    – Nagyon sok jó hangú ember van. A tehetség szükséges feltétel, ám csak szorgalommal lehet messzire jutni. Másrészt a pécsi zeneművészeti énekesi felvételijén a napokban negyvenketten jelentkeztek három helyre. Az éneklést mindemellett nem szabad félredobni soha, mert megszépíti a hétköznapokat, s többek között stresszoldó szerepe is van. Kuti Ágnes Mohácson született 1967-ben. Egy budapesti egyházi alma materben, a Patrona Hungariae Gimnáziumban érettségizett, majd a Pécsi Tanárképzőn ének-zene–karvezető szakon végzett, később pedig a Szegedi Egyetemen magánének szakon szerzett diplomát. Férje gitározik, négy fia: Balázs 21, András 16, Ferenc Pál 11 és János Mátyás 6 éves, és mindannyian énekelnek, így időnként összeáll a családi kórus gitárkísérettel. Kuti Ágnes a Szent Mór Iskolaközpontban tanít, a Mozart Kórus tagja, és gyakran kérik fel misék, oratóriumok szoprán szólóinak eléneklésére.

Edwad Gregson: Sanctus című kórusművét hallgatjuk együtt a Mátyás Kórus előadásában arról a CD-lemezről, amely idén nyár elején jelent meg.
    - Ezt a művet tavaly Komlón, a gyermekkórus fesztiválon hallottam először. Nagyon megtetszett, és elhatároztam, hogy megszerzem a partitúráját — kezdi a beszélgetést Kunváriné Okos Ilona, a pécsi Mátyás király utcai ének-zene tagozatos általános iskola kórusának karnagya.
    - Az ének-zene tagozat fönnállásának 30. évfordulójára megjelentetett CD-n is sok a zenei csemege...
    - Igen, hiszen szeretem "fölhajtani" az érdekességeket. A romantika, a 20. század eleje és a kortárs zene mellett a reneszánsz stílus áll hozzám legközelebb. Debussy kórusműveit különösen kedvelem. A Salut Printemps című szerzeménye egyben a lemez címe is.
    - Hogyan kezdődött a kórussal, a kóruszenével való találkozása?
    - Ma már szinte hihetetlen, de én két éves korom óta "járok" kórusba. Szüleim ugyanis Cegléden énekkari tagok voltak. Mivel nem volt kire hagyniuk, magukkal vittek a próbákra. Így én akarva-akaratlanul részese lettem e különös világnak. Azt gondolom, ezek az élmények egy életre meghatározók voltak. A ceglédi diákévek után a Debreceni Zeneművészeti Főiskolán végeztem.
    - Kik voltak a legfontosabb zenei személyiségek eddigi pályáján?
    - Mindenek előtt Gulyás Györgyöt említeném, akinek a keze alatt a debreceni Kodály Kórusban énekeltem, Kövics Zoltán pedig karvezetést tanított. Azután Párkai István, akinek karvezetői iskolájába jártam. Pécsre kerülve Tillai Aurél irányításával most is a Nevelők Háza Kamarakórusának a tagja vagyok.
    - Az elmúlt évad eseményekben rendkívül gazdag volt.
    - A már említett CD lemez megjelenése mellett számos hazai és külföldi fellépésünk volt, hogy csak a legutolsót mondjam, júniusban az észak-németországi Viöl városka vendégei voltunk. Három koncertet adtunk, közülük az egyiket Dániában. Az Északi-tengeri hajókirándulás, a tengeri fókák látványa, mind-mind felejthetetlen élmény marad. Ezekhez a sikerekhez jelentős segítőtársaim dr. Kopjár Gábor orgona- és Bártfai Zsuzsa zongorakísérő.
    - Melyek a soron következő teendők?
    - A nyár végén a sellyei kastélyban kórustáborban készültünk a következő tanévre. Többek között az Ormánsági Művészeti Központ Alapítványa támogatásával szerveztük a tábort, ahol a kórusmunka mellett fontos szerepet kaptak a képzőművészeti, népi iparművészeti műhelyek is. Ezen kívül szeretnénk méltóképp megünnepelni iskolánkban a zenei tagozat fönnállásának 30. évfordulóját. Ami a még távolabbi terveket illeti, van egy meghívásunk az USA-beli Des Moines városka zenei fesztiváljára. Ehhez természetesen még sok anyagi támogatása lenne szükségünk.
    - Ön tavaly ősz óta a Pécs-Baranyai Kórus- és Zenekari Szövetség ifjúsági tagozatának vezetője. Ebben a minőségben amely kétségtelenül mélyebb betekintést nyújt a hazai kórusmozgalomba — milyen tapasztalatokat gyűjtött e röpke egy év alatt?
    - Sajnos, meg kell állapítanom, hogy a kórusok helyzete nem éppen megnyugtató. Az idei Éneklő Ifjúság koncertjein láttam, hogy egyre csökken a kórusok részvétele, és fogy a kórusokban éneklő gyerekek száma. Attól tartok, hogy az országos kép ennél is rosszabb. A művész értéknek, az érzelmi oldala épp oly fontosnak kell lennie egy gyermek életében, mint az egyéb tudományoknak. Hitem szerint ez az egyensúly nélkülözhetetlen.
    - A család milyen hátteret ad ehhez az időigényes, szerteágazó munkájához?
    - Gyermekeim is tanulnak zenét és karénekesek. Férjem, aki hivatása szerint nem muzsikus, rengeteg zenét hallgat. Ő az egyik legszigorúbb kritikusom.

Régen történt, valamikor 1963 vagy 1964 táján… Egy csinos, örökké mosolygós és többnyire bőbeszédű fiatal leány jelentkezett karnagyaink egyikénél, s kérte, hadd jöhessen énekelni az együttesbe. Szívesen fogadták, jó hangja volt, kottát is jól olvasott. Többen is úgy gondoltuk, hogy talán a Tanárképző Főiskolára jár, ének szakra. Pár nappal később találkoztam vele az Apáca (a hajdani Geisler Eta) utcában. Beszédbe elegyedtünk, közben megkérdeztem, hányad éves. Másodikos – válaszolta. A Tanárképző Főiskolán? – folytattam a kérdezősködést. Nem, még csak a Leöweyben. Alig hittem a szemeimnek, hiszen látszólag már egy felnőtt hölgy állt velem szemben. Így ismerkedtem meg a 16 éves Törtely Katival.
   Kati hamarosan a társaság középpontjába került. Számtalan kellemes estét, házibulit szervezett, az első külföldi utunkon, Finnországban is gyorsan szerzett barátokat.
   A következő évben, 1968-ban történt, hogy egyik karnagyunk, Dobos László révén kapcsolatba kerültünk egy olasz együttessel, a Corale Universitaria di Torino-val. Elsőként ők jöttek hozzánk, mi 1969-ben viszonoztuk látogatásukat. Szerettük volna emlékezetessé tenni számukra pécsi napjaikat. Érkezésük másnapján kirándulást szerveztünk részükre Harkányba és Siklósra, ugyanaz nap estéjére pedig egy kisebb házibulit Megyesi-Schwarz Katiék lakásán. A kirándulásra mintegy tízen kísértük el őket, ígyekeztünk ismerkedni, barátkozni velük, s közben kiválasztani, kiket is hívjunk el az esti mulatságra. Amikor a harkányi programot követően az autóbuszaink előtt gyülekeztünk, Kati odaállt elém, rámutatott egy magas, szimpatikusnak tűnő fiúra, és ezt mondta: „Miklós, nekem őt hívd meg estére!” Odamentem hozzá, s akkor még elfogadhatónak mondható olasz tudásommal bemutatkoztam, kicsit elbeszélgettem vele, és meghívtam. Azt persze gondosan elhallgattam, melyik lány nézte ki magának.
   Mimo – teljes nevén Domenico Gaidano – valóban kedves, értelmes, jóképű fiatalember volt, automatikát és informatikát tanult az egyetemen, később a Fiat autógyárban helyezkedett el. Jó barátok lettünk. Valahányszor Pécsre látogatott, nálunk szállt meg. Látogatásai egyre sűrűsödtek, melyek persze elsősorban nem nekem, hanem Katinak szóltak. 1969-ben, amikor a Corale meghívására sor került első olaszországi utunkra, mód nyílott arra is, hogy Mimo bemutathassa Katit a családjának. S alig egy év múltán, 1970. májusában házasságot kötöttek a pécsi Székesegyházban. Kati engem kért fel tanújának.
   A lakodalmi vacsora az Olympia Étteremben volt. Tekintettel arra, hogy a magyar meghívottak közül senki sem beszélt olaszul, az olaszok pedig nem hogy magyarul, de németül vagy angolul is csak alig, úgy gondoltam, hogy nekem kellene olaszul ill. magyarul köszöntenem a násznépet. Mindmáig emlékezem egyik szerencsétlenül sikerült mondatomra: „Fa un anno tanto tanto, che una ragazza ungherese ed un ragazzo italiano hanno avvistato uno l’altro” (Egy éve is elmúlt már annak, hogy egy magyar leány és egy olasz fiú megpillantották egymást)… Az olasz szöveg hallatán Mimo rokonsága hatalmas nevetésben tört ki. Alig vártam, hogy befejezhessem a felolvasásomat, s megtudjam valakitől a derültség okát. Végre az ifjú férj bátyja elmondta: Az igét rosszul választottam meg: az avistare az olasz szlengben valami olyasfélét jelent, hogy ”stírolni”, vagy „skubizni” a lányokat…Ezzel a jó hangulatot az estére sikerült megalapoznom.
   Kati elbúcsúzott a kórustól. Torinó közelében, Sesto Calendében rendezték be otthonukat. Mimo onnan járt be munkahelyére, Kati pedig egy általános iskolában kapott énektanári állást. Két fiúk született: David és Paolo.
   A kapcsolat a távolság ellenére sem szakadt meg köztünk. Gyakran jött haza hosszabb vagy rövidebb látogatásra, ilyenkor minden alkalommal felkereste valamelyikünket, vagy részt vett a kóruspróbán. S évtizedek múltán még ma is tartja a kapcsolatot, itthonlétekor szívesen hívja meg régi barátait Aradi vértanuk utcai lakásába.
   Bár hihetetlen, de igaz: nemrég nyugdíjba ment. Ám nem tétlenkedik: Nagymamai teendői mellett, egy olasz emberbaráti közösség tagjaként szociális munkát végez: adományokat gyűjtenek és juttatnak el egy ugandai misszióba, melynek révén viszonylag korszerű iskolát és kisebb kórházat is létrehoztak. A személyes kapcsolatot a bennszülöttekkel évenként többszöri látogatásukkal ápolják.
   S hogy Katinak sikerült ismét a társaság középpontjába kerülni, arról tanúskodik az alábbi kép is…

Az adventi időszakban Szabó Szabolcs karnagy mindhárom kórusa koncerteket ad Pécsett, Komlón és Szekszárdon. Ahogy mondja: a legfontosabb, hogy az énekesek és a közönség találkozhasson.
    Tüskés Tibor valaha dr. Szabó Szabolcsról is írt egy portrétanulmányt, ami A kórusalapító címet viselte, jó okkal: a karnagy, bárhol is fordult meg pedagógusi pályája során, ott egykettőre működött kórus vagy énekkar. Jóllehet, nem is ez a fontos.
    – Végül is kórust alapítani nem olyan nagy dolog. Viszont évtizedekig működtetni, ott tartani az embereket, szervezni, fellépni: ez az, ami nem egy kis feladat – véli Szabó Szabolcs, aki legrégebben meglévő együttesét, a Komlói Pedagógus Kamarakórust 33 éve hozta létre, és máig együtt dolgoznak. Ehhez jött a Leőwey Gimnáziumban töltött három évtized során a Leőwey Leánykar, vagyis mára már Női Kar; és mivel másfél éve felkérték rá, irányítja a szekszárdi Gagliarda Kamarakórust is.
    – Úgy fogom fel, hogy a kóruszene nemes szolgálat. Vagyis nem teljesítmény, nem arról szól, hogy a különböző versenyekről minél több díjat hozzunk haza, noha díjból is van szép számmal. Számomra az a fontos, hogy a koncertjeinkre beülnek az emberek, várnak valamit, egy esetleg nehéz, nyűgös nap után a muzsikánk által úgy érezhetik, kaptak valami ajándékot, ami elkíséri őket.
    Ez különösen igaz lehet advent idejére, ezért nem véletlen, hogy Szabó Szabolcs kórusai már szerepeltek itt-ott, és még fognak is.
    – Udvardy György püspök úrral is beszéltem róla, hiába, hogy én református vagyok, mi több, presbiter és gondnok, a művészetben, a zenében nincs felekezeti különbség. Nagyon szívesen éneklünk különböző templomokban, sőt, az egyik kedvencünk az Irgalmasok temploma, ahol hétfőn lesz hangversenyünk. Dr. Szabó Szabolcs karnagy és tanár 1948-ban született Szabadegyházán. A tanárképző főiskolai tanulmányai, vagyis 1967 óta számít pécsinek, bár tíz évet élt Komlón. Harminc éven át tanított a Leőwey Klára Gimnáziumban. Kórusaival számos díjat nyert, ő maga a Pécsi Spirituálé Kvartett tagjaként énekel. Nős, két gyereke, Dániel és Gabriella a magyar jazzélet meghatározó tagjai.