Lemezfelvételek » Lemezeinkről

Bárdos Lajos fejezi be ezzel a heurisztikus megállapítással lemezkritikájának lebilincselő gondolatsorát, amelyet a 80-as évek magyar kóruskultúrájának egyik csúcsteljesítménye, nevezetesen az I vaghi fiori címen megjelent Hungaroton-kiadvány kapcsán fogalmazott meg, máig ható érvénnyel: „…Van, amikor elképed az ember Tillai gárdájának, a Pécsi Nevelők Háza Kamarakórusának technikai tudásán is. Monteverdi >Io mi son< kezdetű madrigáljának tizenhatodos figurációi – a helyes alla breve-tempóvétel mellett – harmincketted értékűek. >Menekülj< – mondja a szöveg, és mint szétguruló gyöngysorok peregnek is a röpke hangok. Olimpiai rekord!...”
   De még mennyire az! Bárdos tanár úr, a kórusművészet mindentudója, karénekesek és karvezetők nemzedékeinek felnevelő mestere tévedhetetlenül tapint rá Tillai Aurél együttesének egyedi jellegzetességére, kimondva, hogy a társaság technikai tudása is bámulatos. Merthogy a magasrendű zeneiség, az érzelemgazdag tolmácsolás, a megszólaltatott művek iránti teljes odaadás immár megszokott erény a nemzetközi élvonalba tartozó hazai amatőrkórusoknál, ám ez a testület ráadásul még a hivatásosok átlagszínvonalát nem csupán elérő, de olykor látványosan meghaladó szakmai felkészültséggel is rendelkezik. Olyannyira, hogy – hadd idézzem ismét a bárdosi szófordulatot – „elképed az ember” tőle, legyen akár civil élvezője a kórusművészetnek, akár professzionális elemzője, mint például a Pécsi Kamarakórus hangfelvételeit különféle sajtóorgánumok lapjain recenzeáló szakmai elit. Utóbbiak közt említve szakmuzsikusaink nemrég elhúnyt nagy öregeit, Fasang Árpádot és Nagy Olivért, illetve a mai muzikológusok derékhadát képviselő Batta Andrást, Malina Jánost, Kovács Sándort, továbbá számos kvalifikált kollégát mind Pécsről, mind a fővárosból, mind tekintélyes külföldi szakfolyóiratok szerkesztőségeiből.
   A kitüntető figyelmet persze nagyon is megérdemli a kórus diszkográfiája, melynek első címszava 1977-ből való (midi-lemez a Magyar Rádió Pécsi Stúdiójának felvételeiből, a két alapítókarnagy, Tillai Aurél és Dobos László vezényletével), a legutóbbi pedig 2003-ból (a pécsi do-lá Stúdió gondozásában Tillai Aurél szerzői CD-je). De már készülőfélben van a legfrissebb is, műsorán csupa Kodály-művel (Missa brevis, Laudes organi, Pange lingua), az angol Somm cég megrendelésére. Programok tekintetében is feltűnően változatos a lista – hát még kiadók szempontjából! Gondoljuk csak meg, az eddig publikált CD-k jelentős része külföldi lemeztársaságok (BIS, BNL, DHE, Koch Schwann, Somm) emblémájával került piacra, ami kétségkívül roppant elegáns dolog, s valószínűleg egyedülálló is a pályatársak körében – csak hát ugyanakkor tantalusi következményekkel jár. Természetesen ránk nézve. E kiadványok ugyanis nem kaphatók Magyarországon, csupán legendás hírük jut el hozzánk.
   
   Sokan és sokféleképpen meghatározták már, miben áll a Pécsi Kamarakórus egyedi vonzereje, amikor Tillai keze alatt megszólal, s – koncertdobogón vagy hanglemezstúdióban – életre kelt egy kórusművet. A társaság első nagylemeze, a Monteverdi-egyházzenéket közreadó Hungaroton-album (SLPX 12168/1980) kapcsán Nagy Olivér a „tündökletes” tolmácsolást részletezve kifejti: „…a kórus szenvedélyes éneke – a férfikar olvadékony tömbjével, a gyönyörűen hajladozó nőikar pompás színeivel – élővé, maivá varázsolta az előadást…”. Második lemezprodukciójuk (Hungaroton SLPX 12546/1984), az általános feltűnést keltett madrigálgyűjtemény – amelyről Bárdos Lajos fentebb idézett véleményén kívül még seregnyi laudáció kapott nyilvánosságot – Fasang Árpád összegezése szerint: „…több mint interpretálás: a művek újjáteremtése…”. Külföldi CD-sorozatuk iniciáléját (Kodály: Oeuvres polyphoniques, BNL) pedig Malina János magvas tanulmánya „a Kodály-kórusok interpretációjának új etalonja” címmel tünteti ki, felsőfokon nyilatkozva a kórus „…már-már érzékien pontos intonációjáról, hangzásának áttetsző tisztaságáról, (…) a szólamok szinte valószínűtlen homogeneitásáról, a magassági, technikai problémák teljes kiküszöböléséről, a megszólalás lenyűgöző könnyedségéről…”. S mivel a „reveláló erejű, kongeniális, gyönyörű” hanglemez épp annyira minősíti a betanító-vezénylő Tillait is, akárcsak karénekeseit, az apologéta siet leszögezni: „…ez az énekkar gyönyörű hangú, technikailag bámulatosan perfekt, úgyszólván tökéletes hangszer karnagya kezében…”. És ezzel már el is jutottunk a legbensőbb körbe, az együttes szellemiségét meghatározó posztulátumhoz: ahhoz a kikezdhetetlen munkamorálhoz, emberi, művészi egymásrahangolódáshoz, ami Tillai Aurélt és a Pécsi Kamarakórust összefűzi.
   Nagy szövetség ez, kifogyhatatlan energiaforrás. Táplálja egyfelől Tillai páratlan talentuma, másfelől a kórustagok fenomenális intuíciója. Tillai a spiritus rector, a merész útkereső és nyughatatlan felfedező – a kórus az érzékeny, minden apró rezdülés, finom árnyalat visszaadására tökéletesen tréningezett, eszményi kivitelező. Ebből az együttműködésből hajt ki az a csodálatos fa, melynek ágain mesebeli aranyalmák teremnek, kóruskultúránk mennyei zamatú gyümölcsei – az eddig elkészült tucatnyi CD közvetítésével immár nemcsak nekünk, a kortársaknak, de az utódok nemzedékeinek is.
   
   Érdemes tételenként átfutni a listán, s némi kommentárt fűzni a különösen kiemelkedő hangfelvételekhez.
   1980-ban, fennállásának 22. évében tette le névjegyét a Pécsi Kamarakórus a Hungaroton stúdiójában a már ehelyütt is méltatott Monteverdi-válogatással, melyben négyszólamú a cappella mise, hatszólamú Magnificat, s egy rézfúvókkal kísért zsoltár (Laudate Dominum) szerepelt. Utóbbi a Harmonie című francia szaklap kritikusában a velencei Szent Márk székesegyház aranyló pompájának képzetét idézte fel, előbbieket a hazai közvélemény és a szaksajtó ritka előadói bravúrként üdvözölte.
   1984-ben lepte meg hazáját és az európai piacot az akkor már kilenc nemzetközi versenyen díjakat nyert együttes a 16. századi olasz madrigálirodalom huszonnégy szépséges reprezentánsával, melyek közt a műfaj széles körben népszerű koronaékszerei mellett a feledés kútjából napfényre hozott ismeretlen gyöngyszemek is felfénylettek. Maga Bárdos tanár úr is rácsodálkozott e gazdagságra, sőt öt szerzőt még külön ki is emelt recenziójában a következő megjegyzéssel: „Restellem, de eddig nem találkoztam a nevükkel”. Létezik ennél nagyobb jutalma madrigálműsort éneklő kórusnak és raritásokat becserkésző karnagyának? Nota bene: az I vaghi fiori címen forgalmazott korong programjának összeállításához Tillai professzor szakmuzikológus segítségét kérte, s az ugyancsak kitett magáért, nem sajnálva időt és fáradságot, hogy archívumok mélyéből szebbnél szebb, senki által kézbe nem vett, eredeti szerzeményeket bányásszon elő.
   1986-ban francia cég (BNL) gondozásában készült el a Pécsi Kamarakórus előadástörténeti jelentőségű, 14 Kodály-művet rögzítő első CD-je Saint Leger városka ősi román templomának falai között. A Muzsika hasábjain megjelent tanulmány szerzője vallomásos hangütéssel rögzíti a produkció keltette benyomásait: „Jó néhány Kodály-vegyeskar, úgy érzem, ezen a felvételen nyeri el először – Kodály szavaival – >maga kívánta rendjét< . (…) Ez az az előadás, amely meggyőz bennünket arról, hogy olyan művekben, mint a Petőfi-versre komponált „A magyar nemzet” vagy Sík Sándor „Te Deum”-a – a legtöbb előadásban rendre elsikkadó – csodálatosan poétikus pillanatok találhatók, s hogy ezek a kompozíciók igazi zeneszerzői remeklések. Tillaiék azok, akiknek előadásában a százszor hallott „Esti dal” vagy a „Túrót eszik a cigány” az első pillanattól az utolsóig lebilincsel. Ez az a lemez, melyen a záródarab, a „Jézus és a kufárok”, gyengéi ellenére is a Psalmus Hungaricusszal egy sorba tartozó, kősziklába vésett, megrázó emberi-művészi hitvallás. Más szóval: végre, annyi idő után végre valakinek jelentős, eredeti, hiteles mondanivalója van századunk magyar zenéjének erről a több szempontból problematikus, mégis letagadhatatlanul és megkerülhetetlenül jelentős teljesítményről, a köteles tisztelettől övezve lassan kultikus tárgyakká merevedő Kodály-kórusokról.” – Nehéz elhinni, noha igaz: a pécsiek francia kiadású Kodály-korongja nálunk gyakorlatilag mindmáig nincs forgalomban…
   Még ugyanebben az évben felvették második CD-jük anyagát is (ami aztán csak 1990-ben jelent meg). A BNL céget irányító Neveu testvérpár (az üzletember Louis és a hangmérnök Bernard) ugyanis a Kodály-anyag nívójától elbűvölve azon melegében egy másik korongot is akart készíteni a szenzációs magyar kórussal, ezért spanyol turnéjukra utazva a pécsiek megálltak a francia kisvárosban, s négy nap alatt – tízórás szolgálatokban! – szalagra énekeltek 19 Bárdos-művet: az akkor már nagybeteg szerző utolsó üzenetét a zenei világnak. A program Bárdos Lajos kórusművészetének impozáns keresztmetszete, az életmű kulcsfontosságú lapjaival – köztük olyan darabokkal, melyeket a Tanár úr korábban maga tanított be a Pécsi Kamarakórusnak (Patkóéknál, Spártai gyermek, Távoli álom). Erőt vesz rajtam a megindultság, ha arra gondolok, mekkora öröm lehetett a magyar kóruskultúra karizmatikus prófétájának a tudat, hogy élete alkonyán szerzői CD-je születik, méltó színvonalon, hiteles megszólaltatásban. Óriási jelentőséget tulajdonított a felkérésnek; erre vall, hogy összes kórusművét elküldte Tillainak, rábízva a válogatás nem csekély felelősségét. A korong remekbe sikerült. Róla szóló recenzióját dr. Nádor Tamás, a finom ízlésű, művelt pécsi zeneíró – aki néhány éve csendben itthagyott bennünket – nem titkolt büszkeséggel így fejezte be: „Jó ez a lemez arra is, hogy bemutassa: ezt tudta a Pécsi Nevelők Háza Kamarakórusa 1986 nyarán. Valljuk be, a jövőre nézve ez igen magas mérce!”
   1990-ben a választékosságáról ismert BIS hanglemezkiadó hozta forgalomba az Assisiben rendezett Hirosima-emlékkoncert CD-változatát. Haydn Teremtését ebből az alkalomból nemzetközi sztárcsapat adta elő: a szólistagárda Edith Mathisból, Christoph Prégardienből és Harald Stammból állt, a kórustételeket a japán Shin-yu Kai Chor, a Berliner Kammerchor és a Pécsi Kamarakórus énekelte, a karmester Mose Atzmon volt. A művészlista magáért beszél – ilyen partnerekkel fellépni és lemezen szerepelni felér az önálló CD-k megjelenésének akkoriban még igencsak tekintélyes presztizsével. Itthon, talán mondanom sem kell, ez a felvétel sem kapható, hasonlóan a kórus eddig felsorolt többi compact discjéhez.
   1994-ig kellett várnunk, hogy a Hungaroton Classic szép kivitelezésű CD-jén (HCD 31524) a magyar közönséghez is eljusson az énekkar revelációként ható Kodály-tolmácsolása. A pécsi vármegyeháza rekonstrukciós munkálatai alatt, 1992 nyarán rögzített 18 kórusmű An Ode for Music címmel a 15. Nemzetközi Kamarakórus Fesztiválra jelent meg. Fogadtatása egyhangú ünneplés volt, amiben élen jártak a középgenerációhoz tartozó muzikológusok, a mai magyar zenetudomány törzsgárdájának mérvadó tagjai. Batta András a Bartók Rádió lemezkritikai rovatában elragadtatott méltatását szubjektív konklúzióval zárta: „Olyan felvétel ez, amely számomra megváltoztatta a Kodály-kórusok interpretálásáról kialakított képet. Mit értek ezen? Elsősorban azt, hogy a nagy, testes, szent hevületű – s ezért sokszor amatőr ízű – előadás helyett most egy kisebb kóruson, gyönyörű hangzásarányokkal, karcsún hallok Kodályt énekelni…”. A műsor másik résztvevője, Kovács Sándor a maga eszmefuttatását ugyancsak összegező megállapítással fejezte be: „Tillai Aurél karnagy mögött nagyon nagy rutin, tapasztalat, s ezeknek a műveknek igen bensőséges, alapos ismerete áll. Tehát ő – azt hiszem – azon kevesek közé tartozik, akik ma a legtöbbet mondhatják nekünk.”
   1995-ben három újabb tétellel bővült a Pécsi Kamarakórus diszkográfiája: a Hungaroton Classic CD-n is kihozta a 16. századi olasz madrigálok elsöprő sikert aratott albumát (I vaghi fiori, HCD 4006), Saint Legerben elkészült egy remek Kodály–Bartók–Bárdos-összeállítás, az ausztriai Koch cégnél pedig lemez-világpremierként látott napvilágot a Mozart-kortárs kismester, Johann Georg Lickl szerzői korongja. Az Alsó-Ausztriában született (1769 Kronenburg), Bécsben tanult, és 1807-től haláláig (1843) Pécsett élt orgonaművész-zeneszerző Lick Györggyé magyarosodván létre hívta a pécsi Zeneművészeti Társaságot, s ezzel fundamentumot teremtett a mai Dunántúl zenekari kultúrájában hídfőnek számító Pécsi Szimfonikusok majdani megalakulásához. Az ő két formátumos művét (Missa solemnis, Requiem) megszólaltató CD is a zenekar kezdeményezésére született, de pannon-burgenlandi koprodukcióban realizálódott: a tudományos-művészi penzum – kutatómunkától a monográfia megírásáig, műsorszerkesztéstől az előadói gárda kiválasztásáig, s végül betanítástól a produkcióig – a pécsiekre hárult, a technikai-kivitelezési teendőket pedig az osztrák partner látta el. Tekintettel arra, hogy a raritások iránti igény manapság stratégiai tényező a lemezkiadásban, bízvást leszögezhetjük, hogy a Lickl-CD megjelenése a legidőszerűbb zenei trendekhez igazodik – nagy kár, hogy terjesztése igencsak limitált. Pedig a program különleges voltán felül az is vonzerőt kölcsönöz a kiadványnak, hogy a felvétel karmestere Howard Williams, a kartételek tolmácsolója a Pécsi Kamarakórus, a szólisták csapatában meg ott ragyog a korszak vokális irodalmának megszólaltatásában egyedülálló rangot elért Zádori Mária.
   1997-ben – a múlt kórusirodalmának értékeit felmutató repertóriumuk impozáns kontrapunktjaként – a kórus megint kortárszenei programot rögzített a pécsi do-lá Stúdióban. Tillai, a rá jellemző ízléssel és tájékozottsággal, a Kodály utáni magyar zeneszerzők kóruskompozícióiból szerkesztett sokszínű, eleven, kvalitásos antológiát, amibe rajta kívül aligha mert volna belevágni bárki is a szakmából. Elvégre roppant kényes vállalkozás húsz opuszt összeválogatni több zeneszerző-nemzedék Kodály távozása után írt tengernyi kóruszenéjéből. Úgy vélem – összevetve a komponisták érzékenységét a mai magyar kórusművek iránti piaci érdektelenséggel –, hogy bátor, sőt vakmerő akció volt a Csodafiú-szarvas elkészítése (a disc névadója a Kocsár Miklós megzenésítette Nagy László-vers lett), de megérte a kockázatot. Magávalragadó produktum kerekedett belőle: csupa karakteres, eredeti tehtségre valló, nemes anyagból kimunkált mű – világszínvonalú előadásban.
   2000-ben jelent meg a Pécsi Kamarakórus 10. CD-je, amit közösen jegyeznek a szintén Tillai-vezette Pécsi Egyetemi Énekkarral. Bartók-műveket énekel rajta mindkét társaság: az egyetemista lányok a 27 egynemű kart, a Kamarakórus pedig a Négy magyar népdalt és a Négy szlovák népdalt szólaltatja meg. A programot a londoni Somm firma égisze alatt Pécsett rögzítették, zenei rendezője Dobos László, a Pécsi Kamarakórust egykor Tillaival együtt alapító Dobos karnagy úr fia. S ugyancsak az ő eminens szakmai kompetenciája szavatolja az új évezredben született CD-k technikai nívóját is
   2001-ben A romantika mesterei címmel pompás válogatást szerkesztett Tillai professzor a 19-20. század halhatatlanjainak kórustételeiből (a szerzői névsor Rossinival kezdődik és Fauréval zárul); 2002-ben pedig saját oeuvre-jéből adott közre csokornyi ihletett vers-megzenésítést és négy szép liturgikus művet, továbbá néhány megkapó népdalfeldolgozást, frappáns módon vonósnégyesének tételeivel tagolva a vokális műfajcsoportokat (Larghetto nostalgico). Mindkét korong a pécsi do-lá emblémáját viseli, művészi aurájuk – Tillaihoz és két kórusához méltóan – lenyűgöző. A hallgatóban megerősítik a tehetség mindenhatóságába vetett hitet, no meg azt a meggyőződést is, hogy csupán menedzselés és marketing dolgában van eltérés mondjuk a Collegium Vocale Gent – vagy bármely más világhírű kórustársaság – és a pécsi énekkarok között, valőr tekintetében semmiképp.
   
   Végezetül már csak azon tűnődöm: vajon hányan tudjuk ebben az országban, hogy kit tisztelhetünk Tillai Aurélban, s hogy mit köszönhet zenekultúránk az immár 45 éve működő Pécsi Kamarakórusnak… Az mindenesetre biztos, hogy ők maguk tökéletesen tisztában vannak tevékenységük céljával, értékével, perspektíváival. Ars poeticájukat érzékletesen tükrözi a 40. születésnapjukra rendezett jubileumi koncert meghívóján olvasható prózavers:

Régi korok
elfelejtett muzsikáját
életre hívni
Régi emberek
legszentebb érzéseit
újraélni /
Megérteni az újat
Bíztatni a jövőt
Négy évtizednek
ez volt az értelme /
Jutalma pedig:
Volt kikkel megosztani
a muzsika szép örömét

Különös, ellentmondásos érzés végighallgatni a Pécsi Nevelők Háza Tillai Aurél vezényelte kamarakórusának 1986-ban Franciaországban a BNL cégnél készült hanglemezfelvételét. Nagyszerű érzés, egyrészt, mert a hanglemez – hogy ne áruljak sokáig zsákbamacskát – reveláció erejű. Kongeniális, gyönyörű. Jó néhány Kodály-vegyeskar, úgy érzem, ezen a felvételen nyeri el először – Kodály Zoltán szavaival – „maga kívánta rendjét”. Ugyanakkor visszás és valószínűtlen helyzet az, hogy a felvétel – ha a rádióban történő meghallgatás lehetőségétől eltekintünk – éppen a magyar hallgatóhoz nem juthat el. Elvben persze csöppet sem zavarna, hogy magyar előadók legjobb Kodály-kórusfelvétele külföldi lemezcégeknél készült el. Végtére miért ne dolgozhatna mindenki ott, ahol a legjobbnak látja? S igazán megérthetjük a Hungarotont is, ha két Kodály-kórusműsorozatával telitettnek tekinti a piacot. Ám az valahogyan mégsincs egészen rendjén, hogy éppen ez a CD-felvétel megvásárolhatatlan nálunk… Még akkor sem, ha szó sincs semmifajta célzatosságról, hiszen a magyar hanglemezvásárló belátható időn belül nem válogathat még a világpiac kínálatából.
   Miért reveláció erejű Tillai Aurél és a pécsi kamarakórus Kodály-interpretációja? Úgy gondolom, három okból. Az egyik: A karnagy művészi kvalitása, a másik: a kórus igen magas színvonala, a harmadik: az a körülmény, hogy kamarakórusról van szó.
   Azt hiszem, Tillai Aurél előadói kvalitásai a legtöbb zenebarát, sőt szakzenész előtt is ismeretlenek. Ő egyértelműen kiemelkedő előadóművész, aki a lehető leghálátlanabb területen működik: az amatőr vonásoktól szabadulni csak a legritkább esetben tudó, nem céhbeli közönségbázissal szinte egyáltalában nem rendelkező kóruszene területén. Ezt a hálátlan mesterséget azonban olyan színvonalon műveli, amelyre – példának okáért – nagyon, nagyon kevés zenekari karmester jut csak el. (Milyen kevés információt ad minderről az a tény, hogy Tillai Liszt-díjas!)
   TIllai Aurél előadóművészi alapvonásai közül legfontosabb talán a klasszikus, kiegyensúlyozott alkat; mintha Vásárhelyi Zoltán szuggesztivitását, temperamentumát, és a kóruskarnagy Ferencsik János színérzékét, nyugalmát gyúrták volna egybe személyében. Tillai megformálása mindig hallatlanul plasztikus és expresszív, még a legeksztatikusabb pillanatokban is mértéktartó; a színek és vonalak, súlyok és egyensúlyok iránti érzékenysége bámulatra méltó; alaptörvénye az egyszerűség, s mégis: amit sohasem tapasztaltunk nála, az az üresjárat, a laposság. Végül pedig megvan benne a legbecsesebb előadóművészi tulajdonság: a biztos formaérzék, a zenei folyamat állandó áttekintésének képessége.
   Mindehhez egy egészen kivételes adottságú énekkar, a Pécsi Nevelők Háza Kamarakórusa társul. Természetesen a kórus maga is nagyrészt Tillainak, a nevelő karnagynak, a pedagógusnak produktuma – bár itt Dobos Lászlót is meg kell feltétlenül említeni, hiszen együtt vezették a kórust az első évtizedekben. Nos, ez az együttes minden ízében, mondhatni valószínűtlenül professzionalista: legalább ugyanannyira az, mint a híres stuttgarti, amszterdami, stockholmi, londoni kamarakórusok. Ez az énekkar gyönyörű hangú, technikailag bámulatosan perfekt, úgyszólván tökéletes hangszer karnagya kezében – olyan hangszer, amely ráadásul sok éven át össze is forrott megszólaltatójával.
   Fentiek talán elfogultságnak, túlzott lelkesedésnek tetszhetnek. Meggyőződésem, hogy szó sincs erről, s éppen azért vállalom az erős fogalmazás ódiumát, mert a kóruszene olyan elszigetelt, különálló világ az előadóművészet többi ágával szemben, hogy nagyon nehéz az ott mutatott teljesítményt bármely más terület elvárásaival összemérni. Mondanivalóm tehát egyszerűen ennyi: amit ez a kórus és ez a karnagy nyújt, az nem csupán a kóruséneklés terén számít jelentősnek, hanem abszolút előadói teljesítményként is.
   Kétségtelen, hogy egy harmincegynéhány tagot számláló kórus – nevezzük bár kamarakórusnak vagy kisebb vegyeskarnak – jelentős előnyt élvez egy 80-100 tagú „normális” vegyeskarral szemben. Úgy gondolom, hogy – bizonyos speciális feladatoktól eltekintve – igényes a cappella kórusmuzsikát nincs is értelme effajta oratórium-létszámú kórussal előadni. A kisebb létszám ugyanis radikálisan csökkenti egy kórus „zenei tehetetlenségét”, előadásának elnagyoltságát, és sokkal finomabb, kamarazeneibb jellegű információcserét tesz lehetővé kórus és karnagya között. (Ilyen értelemben egyetlen nagy énekkar sem tekinthet zeneileg igazán professzionistának; ezt a hendikepet még egy Vásárhelyi Zoltán sem tudta telesen feledtetni.) Mármost a Kodály-kórusok, jóllehet – olykor egy-egy művön belül is –némiképp egyenetlen színvonalú alkotások, föltétlenül megkívánják az előadás említett kamarazeneszerű intenzitását, kidolgozottságát. (Kodály végtére is par excellence kamarazene-komponistaként alakította ki a maga zeneszerzői egyéniségét!). Így tehát azt gondolom, hogy a Kodály-vegyeskarok java része, minden tradíció, vagy akár szerzőjük esetleges eredeti intenciói ellenére elsősorban kis vegyeskarra, nagyobb kamarakórusra való; s ezen a téren a pécsi művészeknek egyszerűen nincs igazi versenytársuk. Ha nem járna azzal a veszéllyel, hogy az olvasó óhatatlanul is egy fél-amatőr, „elnéző” értékrendben értelmezi a szavakat, hosszan írhatnék itt a kórus már-már érzékien pontos intonációjáról, hangzásának áttetsző tisztaságáról és áttetszőségéről, a szólamok szinte valószínűtlen homogenitásáról, a magassági, technikai problémák teljes kiküszöböléséről, a megszólalás lenyűgöző könnyedségéről. Mindenesetre ezek és a hozzá hasonló adottságok azok, amelyek révén világosan kirajzolódik a Norvág lányokról, hogy ez a rövid, törékeny és lebegő darab (s milyen csodálatosan súlytalan ez a lebegés a felvételen!) Kodály legmakulátlanabb remekműve. Ez az az előadás, amely meggyőz bennünket arról, hogy olyan művekben, mint a Petőfi-versre komponált A magyar nemzet vagy Sík Sándor Te Deuma – a legtöbb előadásban rendre elsikkadó – csodálatosan poétikus pillanatok találhatók, hogy ezek a kompozíciók igazi zeneszerzői remeklések. (Csak azt sajnálom, hogy talán a legszebb „titkos remekmű”, a Balassi-verset megzenésítő Szép könyörgés nem került rá a lemezre.) Tillaiék azok, akiknek előadásában a százszor hallott Esti dal vagy a Túrót eszik a cigány az első pillanattól az utolsóig lebilincsel. Ez az a lemez, amelyen a záródarab, a Jézus és a kufárok, gyengéi ellenére is a Psalmus Hungaricusszal egy sorba tartozó, kősziklába vésett, megrázó emberi-művészi hitvallás. Más szóval: végre, annyi idő után végre valakinek jelentős, eredeti, hiteles mondanivalója van századunk magyar zenéjének erről a több szempontból és megkerülhetetlenül jelentős teljesítményről, a köteles tisztelettől övezve lassan kultikus tárgyakká merevedő Kodály-kórusokról. Mindez igazi, jelentős művészi teljesítmény. Bármilyen mércét használunk is.

…Mennyire jellemző Tillai Aurél művészi emberi habitusára ez a Kodály utáni magyar kórusművekből szerkesztett pompás antológia! Ha valaki, hát ő aztán valóban hiteles személyisége: tudósa és interpretálója a műfajnak (sőt komponistaként is szolgálatában áll, mint éppen a szóban forgó felvétel két száma is tanúsítja)...Szeretett Aurél Barátom!

   Először is Neked és Pásztorolt Nyájadnak szeretném megköszönni a CD-lemezetek („Csodafiú-szarvas” zeneszerzők kórusműveiből).
   Azt külön is köszönöm, hogy Szokolay-művel is kirukkoltatok. De mennyire! Szívhez szóló mélységesen megélt előadással, s a darab „érintésével”, „üzenetével” se maradtatok adósak! Öröm hallgatni!… mert közel férkőztetek a hallgatókhoz hihetően „megélt”, különös áhitatot árasztó előadásotokkal.
   S ezt nem csak a saját művemről mondhatom el… Az „antológia” varázslatos légkörű!
   „A zengő csudaerdő balladája” hitet árasztó személyes hangvétele bizony nagyformátumú interpretáció! Lantos Rezső halálára írtam… s bizony az „akkori” politikai szűklátókörűség miatt a „kisstílű”, pontosabban „KISZ stílű” vezetők vitatkozni próbáltak velem a „térdepelő” – széphajtásúak zsoltáros – hangja miatt…
   A CD-előadásotokra visszatérve – bevallom – sikerült kritikai elfogultságok nélkül (nem is egyszer!) végig hallgatnom a 20 művet! Mert hagyta, hogy ne a „Vájt” fülemmel hallgassam, hanem a szívemmel…

a Pécsi Kamarakórus, hiszen azon a napon ünnepelheti fennállásának 50. évfordulóját, október 22-én, amelyen a nagy magyar zeneszerző, Liszt Ferenc emléke előtt tiszteleg ország és világ. De szerencsés a tekintetben is, hogy a tucatnál eggyel több korong folyamatosan növekvő sikert hoz az európai hírű énekkar és határainkon túl is köztiszteletnek, szeretetnek örvendő karnagya, Tillai Aurél számára.
   Most, miközben sorra hallgatom legújabb CD-jük kínálatát, szívesen emlékezem vissza azokra az évekre, amelyet pécsi tanulmányaim során Tillai Aurél és az akkor még Nevelők Háza Kamarakórusa névre hallgató énekkar közelében tölthettem. A karnagy urat a Tanárképző Főiskola tanáraként ismertem meg, bár magam a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Zenetanárképző tagozatának zongoraszakos növendéke voltam. Aztán már rádiós szerkesztőként újult meg ismeretségünk, és mind stúdiófelvételeik, mind hangversenyeik hallgatójaként csak szép emlékeket őrzök róluk. Különösképpen emelkedik ki zeneakadémiai koncertjük Bach egyik kantátájának és Mozart Requiemjének csodaszép előadásával.
   Úgyhogy, amikor néhány szóval méltatni szeretném legutóbb elkészült, XX. századi francia és magyar kórusmuzsikát tartalmazó kompakt-lemezüket, nehéz elfogulatlanul írnom. A nyitó Debussy-chansonok, Charles d'Orléans verseire ugyancsak régi húrokat pendítenek meg bennem. Az 1971-ben belőlük készült rádiófelvétel egyike volt azon daraboknak, amely egészen fiatal rádiósként szerepelt a „Kórusainknak ajánljuk” című sorozatban, melyet elődöm, Strausz Kálmán adott át nekem, egykori zongoristának. Ám, hogy mennyire nem csak az énekkaroknak, hanem a magamfajta laikus muzsikusnak is milyen nagyszerűen ajánlotta Tillai Aurél ezeket a könnyedségük ellenére nehéz Debussy-kórusokat, igazolja a máig élénken élő emlék.
   A Pécsi Kamarakórus - noha XIX. századi műveket alig énekel - repertoárja a régi és XX. századi szerzők tekintetében igen gazdag! 13 eddig megjelent lemezük is ékes bizonyítéka ennek, hiszen Monteverditől és más XVI. századi olasz madrigalistáktól napjainkig terjed. Közöttük ugyan csak egy-egy kis állomás az 1800-as években élt, pécsi illetőségű Lickl György néhány kórusa, és Haydn: Teremtés c. oratóriumának alkalmi koncertfelvétele. Számomra mindig is Tillai Aurél egyik legfőbb vonzereje volt az a készség, amellyel a 19-20. század francia szerzőit érezte, értette és tolmácsolta kórusával. Egész egyénisége átsugárzik ezekre az interpretációkra. Meggyőződésem, hogy talán lelke mélyén maga is hasonló alkat. Egész lénye azt a különleges finomságot árasztja, amely az imént már említett Debussy mellett hasonlóképpen megszólal a lemez másik három francia szerzőjében: akár Poulenc bűnbánati motettáit, akár Florent Schmitt lírai Ronsard-megzenésítését, akár Marc de Ranse gyermekdal-könnyedségű kórusát hallgatom. Éppen az az erénye mind Tillai Aurél felfogásának, mind az általa vezényelt Pécsi Kamarakórus előadásának, hogy oly könnyűnek és egyszerűnek tűnnek ezek a valójában rendkívül kényes és nehéz darabok. Megannyi óra, hét, hónap és esztendő - 50! - kitartó munkájának eredménye hihetetlenül sallangmentes tolmácsolásuk. Dinamikájuk kiegyensúlyozott: a forték kamarakórus létszámukhoz mérten határozottak és teltek, a pianók puhák és lehelet finomak. Jól illenek a XX. század első harmadának francia szerzői közé Bartók Béla 1930-as Magyar népdalai. Aztán remek a folytatás is, Weöres Sándor Varázsénekének Vass Lajos-féle megzenésítésével - örömteli találkozás ez a kórusmuzsika kedvelői számára az 1992-ben, ereje teljében elhunyt zeneszerző-karnagy művével. S talán egyfajta hommage is a magyar kórusmozgalom e kiválósága előtt. Első ránézésre azt gondolhatná a laikus, hogy ez a több műfajban is megzenésített, népszerű versike Vass Lajost is valami gyermekded, kiszámolószerű dalocskára inspirálta. Ellenkezőleg! Marc de Ranse után igazi kortárs kórusművet hallunk, a maga minden nehézségével. Weöres Sándor sem gyermekverset írt, hanem egyfajta gyakorlatot – nos ha valami igazán transzcendens etűd egy énekkar számára, akkor Vass Lajosé valóban az, többszörösen osztott kórusával, 6-8 szólamával. Ám minden nehézsége ellenére rendkívül hálás feladat, remek előadásban. Utána következnek a kortárs magyar komponisták, Vajda János és Orbán György – hazai kóruséletünk manapság legfelkapottabb szerzői. Vajda János egy 1467-es magyarországi Szűz Mária-himnuszt zenésített meg, címéhez híven sequentia-szerű, kétszólamú indítása után szépen terebélyesedik a konszonáns végkifejlet felé. Orbán György a tőle megszokott különleges ritmusokkal és harmóniákkal lepte meg a Pécsi Kamarakórust. A 12. században élt Szentviktori Ádám, jeles himnuszköltő Húsvéti éneke amúgy is tele van zeneiséggel, különleges ritmussal, lüktetésseI. Szerencsés egymásra találása ez a darab a későközépkori szakrális költészetnek korunk kórusszerzőjével és Orbán majd' minden zenéjében megbúvó dzsesszes elemekkel. Mint számos magyar énekkar, a Pécsi Kamarakórus is hallható örömmel énekli, nyilván más Orbán-kórusokkal együtt.
   Nem véletlenül hagytam a végére Tillai Aurélt, a zeneszerzőt. Annak idején a tanárképző főiskolai tanulmányok mellet a konzervatóriumban zeneszerzés-növendék is volt - ám emlékeim szerint mindig elsősorban karnagyként, tanárként szerepelt. Sohasem tagadta azonban, hogy alkotói ambíciókat is táplál. S nemcsak hivatásából fakadó kórusműveket, de számos kamaradarabot, vonósnégyest is komponált. Nyilván baráti bíztatásra szánta el magát két szerzői lemez publikálására, amelyeken elsősorban kórusműveit örökítette meg énekkarával. Különleges színfoltként választják el azokat kvartettjének tételei a Sopianae Vonósnégyes előadásában. Magától értetődően került rá a Pécsi Kamarakórus jubileumi lemezére karnagyának két kompozíciója. Az Isaiás prófétát megzenésítő Et dixit Sion kezdetű motettájának különlegessége a szóló-cselló, amelynek térben és időben egyaránt távolba repítő, bevezető dallamvonala után meglepetésként hat a latin nyelven felhangzó kórus, amely a későbbiekben nem fél romantikus irányt venni. Hasonló nyelven szól a hallgatóhoz Missa brevis-ében is. Mint tősgyökeres pécsi, a Tüke mise címet adta darabjának, amely a 2008-ban ötödik alkalommal odaítélt Tüke-díj átadásán, a Pécsi Székesegyházban került bemutatásra. Noha a hangszeres kamarakíséret nyilvánvalóan többre predesztinálja, erényeként hat szinte népénekszerű közérthetősége. Bár a hívek nyilván sohasem éneklik majd, de bizonyára további előadásait is szívesen hallgatják. Tillai Aurél sajátjaként vállalja hangját.
   Végül nem hagyhatom dicséret nélkül a szólistákat sem – akik egy kivételével a kamarakórus tagjai: Komáromi Alice, Tilla Tímea, Horváth István, Bognár Szabolcs Tillai Aurél Missa brevisének énekes-szólistái, és méltó partnereik Balatoni Sándor orgonán, Lukács Beatrix fuvolán, Solymosi Péter trombitán, Janzsó Ildikó gordonkán, Nagy Péter nagybőgőn. Komáromi Alice Debussy Három chansonjában is a szoprán-szólista, hozzá abban Meláth Andrea illetve Pappné Mádai Gabriella (alt), Tillai Atilla (tenor) és Halmi Gábor (basszus) csatlakozik. Tillai Aurél Et dixit Sion c. motettájának gordonkaszólóját is Janzsó Ildikó játssza.
   Nagy örömmel hallgattam végig Tillai Aurél és a Pécsi Kamarakórus 50. jubileumára készült 14. lemezét, amely valóban méltó az ünnepi alkalomhoz. Újabb jelentős állomás az öt évtizedes pálya eddigi sikerei, díjai, kitüntetései után. Mi, hallgatók a gratuláció mellett mi mást kívánhatnánk, mint még további, hasonlóan szép élményeket, hangversenyeket és felvételeket az ünnepelt énekkartól és karnagyától egyaránt.

Kedves Barátom, kedves Tillai Aurél!

Marcel már sokkal jobban van, a zene még mindig élete legfontosabb részét képezi, és semmi nem kerüli el a figyelmét, de még nem elég ügyes ahhoz, hogy saját maga írjon, ezért én vagyok a szóvivője.

   Megkaptuk a CD-t, és az azt kísérő szívélyes hangú levelet, amit nagyon köszönünk
   Hogyan mondhatnám el a CD hallgatásakor érzett boldogságot, mely könnyeket csalt a szemembe? Ritkán hallhattuk ezeket a francia zenéket ilyen szép előadásban, ilyen zenei kifejezéssel, pontossággal és érzelemgazdagsággal. A magyar énekek tele vannak erővel és az ön miséje örömet és mély vallásos érzelmeket fejez ki. Ez a CD a meglepő zenei gazdagság dokumentuma, a kórusélet meghatározó tényezője.
   Nagyon szeretném, ha ismét ellátogatna Franciaországba, szívesen látnánk.

   Baráti üdvözlettel: Marcel és Jaquelin Corneloup

A fenti címmel jelent meg a Tillai Aurél vezette Pécsi Kamarakórus CD-je a kórus saját kiadásában. A felvétel tiszteletadás Marcel Corneloup-nak, az Europa Cantat kórusfesztivál-mozgalom francia elindítójának -ez adta a műsorválasztás apropóját is. A CD szerkezete laza háromrészességet mutat: a lemez első jó 40 százalékát nagy francia és magyar mesterek jelentős ciklusai teszik ki, következő negyedét hat rövidebb kompozíció, míg utolsó harmadában - „függelék gyanánt", ahogy a kísérőfüzet írja - Tillai saját kompozíciója, egy Missa brevis („Tüke mise") hangzik el.
   Az első rész három szerzője Debussy, Bartók és Poulenc. Debussy Charles d'Orléans verseire írt háromtételes ciklusa bámulatos üdeségű és megbabonázó szépségű kompozíció, amely az 1900 körüli években szinte megkerülhetetlenül határozta meg azt az irányt, amelyet a 20. század jelentős francia kórusirodalma követni fog. Bartók vegyeskari Négy magyar népdala a női és gyermekkarok miniatűr remekei mellett szerzője legjelentősebb, legnagyobb súlyú a cappella kórusműve. Francis Poulenc négy megrázó bűnbánati motettája, a maga rendkívül kifinomult harmóniavilágával és szólamvezetésével, de legfőképpen megrendítően hiteles kitárulkozásával a század francia kóruszenéjének csúcspontjai közé tartozik. A három ciklus technikailag és művészileg is rendkívüli feladatot állít az előadók elé, bár más-más módon és arányban. A kórus és karmestere magas színvonalon tesz eleget ennek a feladatnak, például az intonációs szempontból legendásan nehéz Bartók-művek is kifogástalan tisztasággal hangzanak fel. A szólamok általában csiszoltak, különösen a női szólamok szólnak gyönyörűen -némi szétszólást, kifogástalan intonáció mellett, a tenor szólamban hallani időnként. A Debussy-mű szólókvartettje is rendkívül meggyőző -nem beszélve a középső tétel szépséges alt- (vagy ha tetszik, mezzo-) szólójáról, amelyet Meláth Andrea nagyszerű előadásában hallunk. Az összkar azonban - legalábbis az én készülékemen - kissé elmosódott hangzású, mintha kevésbé volna éles rajzú, mint a szólamok külön-külön. Lehet azonban, hogy ez felvételtechnikai probléma, esetleg a felvételi helyszín sajátossága.
   A Debussy-ciklusban -talán ugyancsak az akusztika következményeképpen -mindvégig az volt az érzésem, hogy Tillai kissé széles tempókat vesz, és így az előadás nélkülözi azt a pajzánságot és tündéri hajlékonyságot, amelyet az emlékezetemben őrzött korábbi előadásaikban megcsodáltam. A Bartók-darabokban, pontosabban az első két, tragikus tételben viszont a csiszolt és bravúros előadásból hiányoltam valamiféle érdességet, nyerseséget, amire, úgy érzem, a drámai tartalom és a zene expresszivitása okot szolgáltat. A Poulenc-motettákat a művekhez illő zenei érzékenységgel, a legmagasabb fokon szólaltatta meg a kórus.
   A második részben Florent Schmitt egy remekmívű miniatűrje (Pour vous de peine) és egy vidám de Rance-darab mellett négy magyar mű hangzik fel a lemezen: Vass Lajos, Tillai Aurél, Vajda János és Orbán György egy-egy kompozíciója. A francia darabok előadása megejtően szép, illetve franciásan szellemes. A magyarok közül messze kimagaslik Orbán György Adam de St. Victor latin szövegére írt Mundi renovatiója, ez a robusztus tavaszhimnusz, életvidám, egyházinak oly játékos, világinak pedig oly Isten felé forduló kis műremek. Ezekben a darabokban a kórus visszatalált ahhoz a flexibilitáshoz, ahhoz a brilianciához, amely mindig is sajátja volt.
   Tillai Aurél Missa brevise a pécsi Tüke Alapítvány felkérésére készült 2007-ben, vegyeskarra, szólókvartettre, orgonára és kis hangszeregyüttesre (tehát a lemez címére rácáfolva már 21. századi kompozíció). Stílusában azonban -bár szerzője minden tapasztalata és tudása benne van -inkább eklektikusnak mondható. Messze kiemelkedik egy alkalmi mű kereteiből a nemesen érzelmes és megkapó Kyrie tétel. Az előadók közül különösen a szoprán és a tenor szólista (Komáromi Alice, illetve Horváth István), továbbá a hangszeresek közül Janzsó Ildikó (gordonka) nyújt kiemelkedőt.