Köszöntő

Ahogyan a kaleidoszkóp tükrei a legapróbb mozdulatra csodaképeket varázsolnak elő, úgy villan az eszembe megszámlálhatatlan emlék a Pécsi Kamarakórussal kapcsolatban.
   Kislányként Pécsett töltöttem a rokonságnál a vakációkat. Tartalmas, emlékezetes hetek voltak ezek, 4 unokatestvéremmel remekül szórakoztunk, de maradt mindig idő arra is, hogy valami újat megmutassanak nekem Pécsből. Ismerkedtem a török emlékekkel, a Zsolnay-porcelánnal, kirándultunk a Misinára és a Tettye romjaihoz, és - miután unokatestvéreim is mind zenéltek, akkor hallottam először, hogy micsoda pezsgő kórusélet van Pécsett. Bár még nem is sejtettem, hogy valaha én is a zenei pályán fogok kikötni, de valami mocoroghatott bennem, mert ha zenéről, különösen, ha kórusról volt szó, azonnal felfigyeltem. „Tillai Aurél”- tanulgattam ezt a nevet, és emlékszem, az első gondolatom az volt: milyen dallamos! Igazi, zenésznek való név!
   Fordul a kaleidoszkóp, új kép ugrik be: Zöldfülű zeneakadémistaként, a hetvenes években hallottam először élőben a Pécsi kamarakórust a Zeneakadémián. Már nem emlékszem a műsorra, csak a csodálatra, hogy egy amatőr kórussal vajon hogyan lehet ilyen nehéz műveket elénekelni. Akkoriban mint ifjú karvezető-jelölt, az izgatott a legjobban, hogy mitől tud a produkció „nyomot hagyni” az emberben, miben áll az előadás, illetve a karnagy szuggesztivitása, mi a titka a kimagasló előadásnak? S amit láttam, hallottam tőlük, abban semmi külsőségesség, semmi színpadiasság nem volt, viszont a szakmai profizmus mellett éreztem egy olyan kisugárzást, amit megmagyarázni nem tudtam, de valahol nagyon mélyen megfogott!
   Újabb villanás: A hetvenes években a Liszt Ferenc Kamarakórus tagjaként állhattam a színpadon a Pécsi Kamarakórus Fesztiválon, ami akkor már fogalom! Nagy tisztesség minden kórusnak, hogy részt vehet. Azt gondoltam: ha lesz egyszer egy saját együttesem ide biztosan elhozom őket majd!
   És lám 1992-ben nagy megtiszteltetés ér: elfogadták a jelentkezésünket az ELTE-Nőikarral a fesztiválra. Sosem felejtem el azt a barátságos fogadtatást, a profi szervezést, a fesztiválkoncerten a teltházas Liszt-terem mindennel összehasonlíthatatlan hangulatát, és persze a nagy büszkeségünket: megnyertük a gyorstanulási versenyt!
   Aztán a másik kórusommal, a Musica Nostrával már a versenyt is megpróbáltuk. A nyitókoncert mély nyomokat hagy bennem: a pécsi kórus ezúttal Orbán Missa quartaját énekli Tillai Aurél vezényletével. És bennem ismét megfogalmazódik a kérdés: mi a titka ennek az együttesnek? Mi a titka Tillai Aurélnak, akiből nyugalom árad, ugyanakkor lenyűgöző energiával és belső töltéssel vezényel. A mozdulatai végtelenül célra törőek, semmi feleslegeset nem látni, minden a zenéből indul ki, és a lehető legkevesebb mozgással mégis hihetetlenül szuggesztív tud lenni. Akkoriban kezdtem igazán értékelni a sok éve fennálló kórusok munkáját. Mert egyetlen jó produkciót kihozni egy énekes csoportból, az talán nem is olyan nehéz. De éveken, évtizedeken keresztül megtartani a közösséget, megtartani a kiemelkedő színvonalat, átemelni a kórust a nehézségeken, és mindig megújulni, igen, ez az igazi nagy feladat!
   2004-ben a debreceni Bartók Béla Kórusversenyen egy zsűribe kerültünk Tillai Auréllal. Sokat voltunk együtt, többek között meglátogattuk a Déri Múzeumban a Munkácsy-trilógiát. Örök életemre emlékezetes marad ez a közös múzeumlátogatás: azt hiszem egy óra alatt többet tudtam meg Auréltól Munkácsyról, és a trilógia különböző rejtett érdekességeiről, mint valaha az életemben. Lenyűgözött az a nagy tudás, széles körű tájékozottság és kultúra, ami áradt belőle. Ezúton is köszönöm neki a debreceni napokat!
   Nagy boldogság volt hallani 2005-ben, hogy megkapta az együttes a Magyar Örökség díjat!
   Akkor a 47. évükben tartottak, s lám, már az ötvenedikben járunk!
   Kedves Kórus, kedves Aurél! Áldjon meg az Isten benneteket, tartsa meg művészeteteket ugyanilyen magas hőfokon, adjon erőt nektek ahhoz, hogy még sok éven át örvendeztessétek meg muzsikátokkal a közönséget!
   Boldog születésnapot kívánok szeretettel!