Bemutatkozunk » Karnagyaink

egyetemi tanár, professor emeritus
1930. nov. 23-án született Pécsett. Középiskolai tanulmányait a Széchenyi Gimnáziumban végezte, majd a Pécsi Pedagógiai Főiskolán tanult magyar-ének szakon. Ezt követően a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán szerzett zeneelméleti tanári, zeneszerzői, ének- és zenekar vezetői oklevelet. Nős, felesége Merácz Ágnes tanár, karvezető. Gyermekei: Timea (1977) és Attila (1982).

   1952-től a Pécsi Tanárképző Főiskolán tanársegéd, adjunktus, docens. 1979-1990 között főiskolai tanár. 1990-től egyetemi tanár a Janus Pannonius Tudományegyetemen, ill. a Pécsi Tudományegyetemen. 1956-tól a Pécsi Pedagógiai Főiskola Kórusa ill. az Egyetemi Kórus karnagya. 1958-ban megalapítja Dobos Lászlóval együtt a Pécsi Kamarakórust, 1965-től 1987-ig a Mecsek Kórust is vezeti. Számtalan koncertutat tett, számtalan rádió- és TV-felvétel készült vele, ateliéket vezetett, nemzetközi versenyeken zsűrizett. Kórusaival nemzetközi versenyeken több mint félszáz díjat kapott. Lemezei jelentek meg Magyarországon és Franciaországban. Zeneszerzőként is jelentős, a Pécsi Kamarakórus 45 művét mutatta be, szerzeményei a modern magyar kórusirodalom jeles alkotásai. Számtalan kitüntetése közül megemlítendő a Liszt Ferenc-díj, a Janus Pannonius-díj, a Kodály Emlékérem, a Pro Urbe Pécs, a Grastyán-díj, Millecentenáriumi Díj, Weiner Leó Zenepedagógiai Díj, a Pécsi Kamarakórussal elnyert Magyar Örökség-díj, a Kamarakórus 50. évfordulóján kapott KÓTA Életmű-díj, a Musica Sacra Egyházzenei Alapítvány a Kálvin Év alkalmából meghirdetett kórusmű-pályázatának I. díja, valamint 2009. szept. 1-jén, a Város Napján kapott Pro Civitate kitüntetés. A Magyar Kórusok és Zenekarok Szövetségének tiszteletbeli elnöke, a Pécsi Nemzetközi Kamarakórus Fesztivál és a Pécs-Baranyai Kórusszövetség elnöke, a Kodály- és a Bárdos Társaság tagja. 1990-1998 között a Pécs városi Közgyűlés képviselője, 1994-1998 között a kulturális bizottság elnöke.

Arcképvázlat Tillai Aurélról

„Művészeteddel hitet, magyarságot, emberséget
sugároztál tanítványaid, kortársaid lelkébe.
Adjon Isten neked sok energiát, lelkesedést
e nemes tevékenység folytatására!”

A legendás hírű Liszt-díjas karnagy, a komlói Tóth Ferenc gondolatát idézem mottóként, amikor megkísérlem szavakkal felvázolni nem csak városunk, megyénk, országunk, de Európa egyik legmarkánsabb, legeredményesebb kórusvezetőjének, Tillai Aurélnak művészi és emberi portréját.
   A török megszállás másfél évszázadát nem számítva, az ezer évvel ezelőtti államalapítás óta folyamatos, rangos énekkari kultúra virágzott és virágzik napjainkban is Pécsett. Arra azonban alig volt példa, hogy a jobbnál jobb kórusok, karnagyok városában egyetlen személy (aki egyben jónevű zeneszerző, kivételes képességű pedagógus is) és az általa vezetett együttesek immár évtizedek óta vitán felüli etalont jelentsenek határainkon innen és túl. Az 1964 óta kétévenként vissza-visszatérő nemzetközi kamarakórus fesztiválok, az 1988-as pécsi Europa Cantat kezdeményezője, munkatársaival együtt megvalósítója szintén Tillai Aurél volt. Több mint félszáz nemzetközi kórusdíj, másfél tucat hanglemez-, ill. CD-felvétel, vendégszereplések szinte egész Európában, állandó, folyamatos közreműködés a hazai rádió- és televíziós műsorokban, ezek mellett hetvennél több vokális és instrumentális mű megalkotása jelzik városunk első számú karnagyának eddigi útját. Bárdos Lajost idézem: „Van, amikor elképed az ember Tillai gárdájának ... technikai tudásán is... Olimpiai rekord!”
   Legmértékadóbb hanglemez-folyóiratunkban, a fővárosban megjelenő Gramafonban olvashatjuk egy Nagy-Britanniában napvilágot látott Tillai-CD kapcsán az ismert zenekritikus, Kerényi Mária mondatait: „Tillai Aurél előadóművészete számomra olyan, mint a jóízű forrásvíz: friss, kristálytiszta, természetes. Maga a maradandó minőség, mégis folyvást megújul – talán épp ezen múlik, hogy sohasem lehet betelni vele... Vegyük tudomásul: Tillai kivételes talentum. Világnagyság...”
   Hat évtizede jól ismerem: barátom, egykori diáktársam, a mai napig cserkész-testvérem. Alig némult el a második világháború szörnyű fegyverzaja, amikor a dél-baranyai Ormánságot átszelő Fekete-víz partján táboroztunk. Szegényesen, eléggé szedett-vedett ötözékben, a Pécstől 36 km-nyire lévő táborhelyet gyalogosan [!] megközelítve, kis élelem-adagokkal. Egy a németek által lelőtt amerikai bombázóroncs tőszomszédságában a 16 éves Tillai Aurél szebbnél szebb odavaló magyar népdalokra tanítgatta a cserkészfiúkat. Néhány esztendővel később a Mecsek rengetegeiben (akkor már titokban!) sátoroztunk, s az első tábortűznél négy szólamban énekelhettük azt a népdalt, amelyet Aurél barátunk amúgy „kapásból” a délelőtti táborverés közben összhangosított. 19 éves volt akkor.
   További kép villan fel előttem, most már 1963 tavaszáról. Az akkori Tanárképző Főiskola vegyeskara hivatásos szinten szólaltatja meg a „nagy”, a legnehezebb Kodály-opuszokat: Mátrai képek, Molnár Anna, Liszt Ferenchez. Valami ritkán érezhető atmoszféra tölti be a Liszt-termet. Tillai Aurél vezényel. S a fenntartott helyek egyikén ott ül a nyolcvan éven túli ősz Alkotó, aki a nála meglehetősen szokatlan, leplezetlen érdeklődéssel figyeli, ami a pódiumon történik. Nem fukarkodik a tapssal sem. S miután a főiskolás együttes a záródarab utolsó sorát is megszólaltatja: „Van még lelke Árpád nemzetének...”, a Mester szikár alakja megjelenik a kórus előtt, s a karnagy kezét melegen szorongatva fejezi ki elismerését a ritkán tapasztalható színvonalért.
   Hét évvel később, 1970-ben a Kossuth Rádió reggeli híradásában tudatja, hogy a Tillai Aurél és Dobos László vezette Pécsi Kamarakórus az írországi nemzetközi énekkari versenyen, rendkívül erős mezőnyben, a maximálisnál is magasabb pontszámmal [!] nyerte a megmérettetést. Talán ez az írországi kirobbanó élmény volt a következő évek példátlan sikersorozatának start-pontja. A Pécsi Kamarakórus mellett a már említett főiskolai (később egyetemi) vegyeskar, a Mecsek Kórus (vajon hány karvezető mondhat magának ilyen nagyszerű, a hazai és a nemzetközi szférában a legkiválóbbak közt számon tartott együtteseket?) mindig elismerésektől övezve, a legrangosabb díjakat megszerezve tért haza egy-egy turnéjáról.
   Pedig meglehetősen zord, vagy enyhébben szólva kényelmetlen körülmények közt, sivatagon áthaladó ösvényeken kellett valóra váltani Tillai Aurélnak etikai, művészei, az európai keresztény kultúrában gyökerező elképzeléseit. Gondoljuk csak el: még javában tartott az ötvenhatos forradalom leverését követő bosszú-hadjárat, amikor 1958-ban Dobos Lászlóval létrehozták a Pécsi Kamarakórust. Nem kis gyanakvással figyelte a Kádár-rezsim a fiatalokból verbuválódott új közösség tevékenységét. Koncertjeinken mindig ott ültek az állampárt megbízottjai, akik azonnal jelentették fölötteseiknek, hogy milyen hatást váltott ki az énekkar produkciója, s főleg azt, hogy milyen repertoárral álltak a publikum elé. (A páratlanul igényes, körültekintő, antológia-jellegű műsorválasztás a mai napig Tillai legfőbb erényei közé tartozik.) Följegyzéseiből idézek:
   „A Fegyveres Erők Klubjában énekeltünk, odaadó közönség előtt. Előbb a Forradalmi kórust a Borisz Godunovból. Az orosz szerző alibit jelentett számunkra, bár mi a forradalmunkat énekeltük bele. Az igaz nehézség azonban Bárdos Lajos frissen született művének, az Az nem lehet-nek forró sikerű előadása volt. A vers, Arany János költeménye is 1848 után született, s akkor a cenzorok figyelmét elterelő Magányban címet viselte:

Az nem lehet, hogy milliók fohásza
Örökké visszamálljon rólad, ég!
És annyi vér – a szabadság kovásza –
Posvány maradjon, hol elönteték.

   Ismét olyan sorok, amelyeket mintha egyenesen nekünk írt volna a költő! Arany 1861-ben, Bárdos viszont 1958-ban!

Támadni kell, mindig nagyobb körökben,
Életnek ott, hol a mártír-tetem
Magát kiforrja csendes földi rögben:
Légy hű, s bízzál jövődben nemzetem!

   Meghatódva jött le a kórus a színpadról. Nemcsak a lányok könnyeztek. Az egyik, kicsit vadócnak, faragatlannak tűnő fiú is odajött hozzám, elfogódott hangon ezt mondta: „Tanár úr, én még soha ilyen boldog nem voltam!”’ Ez a főiskolai hallgató addig inkább csak történelem szakját kedvelte, amelyben kitűnő volt, az ének szakot viszont nem sokra tartotta. Aztán, amikor Balatonfüredre került, zenei általánosukban híres gyermekkórust hozott létre. Tanítványai – szigorúsága ellenére – tűzbe mentek volna érte. Irodalombarát és Kodály-rajongó igazgatónőjével együtt évente megszervezte a Kodály Napokat, ezekből lett később a Füredi Gyermekkórus Fesztivál. Őt, a történész-palántát ez a „történelmi” pünkösdi szereplés térítette meg, s tette később Füred „apostolává.”
   Egy-egy alkotó- vagy előadóművész munkásságának méltatásakor sztereotíp motívumként jelenik meg az illető stílusjegyeit firtató kérdés. Nos, hát melyek Tillai Aurél tevékenységének, a nemzetközileg magasan, idehaza talán mérsékeltebben elismert karnagynak, komponistának (meddig várat magára Tillai Kossuth-díja???) sajátos vonásai? Mindenek előtt a Bartók, Kodály, Bárdos nevével fémjelzett vonal folytatásának következetes vállalása, megfontolt, körültekintő lépéstartás a kortárs zenei áramlatokkal, nagyjainkhoz hasonlóan a távoli zenetörténeti korok vokális tradícióinak messzemenő szem előtt tartása. Mindez párosul egy rendkívül alapos, elmélyült irodalmi, történelmi tájékozottsággal, a reneszánsz mesterekhez mérhető általános műveltséggel.
   S ezeket immár fél évszázada szinte átsugározza tanítványaiba. Pécs és Baranya, de az ország számos régiójában eredményesen munkálkodó karnagyok, ének-zenetanárok jelentős része Tillai-tanítvány! Köztük van hitvese, Merácz Ágnes, aki gyermekkarával Európa-hírnevet szerzett, s több mint másfél évtizeden át maga is a kamarakórus tagja volt. Gyermekei is kapcsolatban vannak a kórussal: Tímea leánya sajátos, szép hangszínű ének-szólistaként, egyetemista fia, Atilla pedig aki ugyancsak énekel a kórusban, a jövő muzsikus-nemzedékének ígéreteként követi édesapja, mestere, a „professor emeritus” cím birtokosának nyomdokait…

- Jaa-haa, haa-haa, haaj...
   "Melegít" a Pécsi Kamarakórus. Az esti hétórás kezdéskor a 35 tagú csapat harmada van itt, lassacskán szivárognak az énekesek: senki sem szereti a hangképzést, örömtelen meló. A későn jövőknek akad mentségük: a munka, a család, a ritkán közlekedő buszok. De azért, ha mondjuk Kodály Esti dalával melegítene a kórus, akkor itt lenne mindenki. Ám nem lehet Esti dallal melegíteni. Egy kórus, amelynek előadását Kodály-etalonnak minősítette az egyik zenekritikus, csak akkor énekelheti a halhatatlan mester műveit, ha a csapat hangilag-lelkileg már kész.
   - Zúúgjatok, harangok!...
   - Zeengő, zúúgó áár...
   Most minden próba fontos: a kórus március 7-én, Pécsett koncerttel ünnepli megalakulásának ötvenedik évfordulóját. Tavaly októberben lett volna esedékes a koncert, de akkor nem jött össze. Brahms-, Bárdos-, Debussy-, Liszt-, Kodály-, Monteverdi-művek szólalnak majd meg, erre kell készülni.
   - Bella róóza, róóza, róóza...
   Vége a beéneklésnek, teljes a kar, kezdődhet a próba. Bárdos Lajos Szeged felől című művét gyakorolja a kórus. Elénekelték már ezt a dalt ezerszer, Tillai Aurél, a 79 éves kórusvezető mégis öt-tíz másodpercenként állítja meg a közös gyakorlást. Tillai ilyen: idegölő módon aprólékos. Ötven éve csinálja ezt, merthogy - kollégájával, Dobos Lászlóval - ő alapította meg 1958 októberében a kórust. Dobos húsz év után, más munkája miatt távozott, s azóta Tillai egyedül irányítja a csapatot. Páratlan kitartás! De páratlan a kórus teljesítménye is. Félszáznál több rangos nemzetközi kórusfesztivál győztese volt a pécsi team, másfél tucat lemez és CD őrzi a kórus hangját, évente 20-30 nagy sikerű fellépés, folyamatos jelenlét a rádióban.
   Csodálatra méltó, lenyűgöző, makulátlan, egyedi, egyszerűségében tökéletes, virtuóz, megkerülhetetlen - efféle jelzőkkel méltatták a kórust a szigorú hazai és külhoni szaklapok. Tillai kitüntetései számosak, köztük ott a Liszt-díj. Tisztelői állítják, hogy száznál több szerzeményével - főleg kórusműveivel - kiérdemelné az Erkel-díjat is. A Tillai opusait előadó kórusok gazdag dallamvilágú, izgalmasan sokszólamú, remekül énekelhető "nótáknak" mondják a karmester munkáit.
   Felmenői között találunk tisztviselőt, cipészt, kereskedőt. Polgári nevelést kapott, konzervatív eszmékkel, és azzal az ösztönző teherrel, hogy ő dönt, mi akar lenni. Úgy gondolta, zenész lesz, s ebben a zongoraleckéknek és a cserkésztábortűz melletti dalolásnak volt komoly szerepe. Tillai jelentkezett a pécsi tanárképző magyar-ének szakára. 1952-ben diplomázott, s tanárként ott maradt a később egyetemmé integrálódó főiskolán. Ott oktat ma is, bár az ezredfordulón nyugdíjba vonult. Barátai mesélik, hogy a kezdet nem volt könnyű. A pártonkívüli, mélyen hívő pedagógusnak 15 évig tanársegéd volt a titulusa, közben olyan kollégák voltak docensek, akik kottát se lapozhattak volna neki. A búcsú sem volt szép: 1956-tól ő vezette az egyetem kórusát, s amikor nyugdíjba ment, az órarendből tudta meg: nem ő a kar dirigense. Ez ma is fáj neki.
   Figyelem Tillait, ahogy a próbán újra és újra leállítja kórusát. Szól minden félrecsúszó hangért, megbicsaklott ritmusért, kevésbé artikulált szótagért, kifogásolható levegővételért, erőtlen hangsúlyért, nem tetsző hangszínért. A kórustagok tele vannak vele, Tillai érzi ezt, de nem érdekli. Úgy véli: a koncert kárpótol mindenért. Az énekesei szerint a próbán akadékoskodó, tanító bácsinak látszó Tillai az utolsó próbákon fellépésre éhessé teszi a csapatot. Ez a koncerten olyan inspiráló és szuggesztív, hogy a tagok maguk is meglepődnek, mi jön ki a torkukon. Tillai elismeri, hogy neki a fellépés ajzószer és kegyelmi állapot. Épp ezért bánja, hogy miért nem próbált átlépni a hivatásosok táborába. Mert bármennyire makulátlan a megszólalása a pécsi kórusnak, professzionális kórus élén állni mégiscsak más. Volt Tillainak része ebben, kétszer három hétig a Magyar Rádió kórusával készíthetett felvételeket, Brüsszelben meg a belga rádió kórusának tanított be Lisztet és Kodályt.
   - Jobban kellett volna akarni a hivatásos életet, akkor sikerülhetett volna - sóhajtja, de erről nem mond többet.
   Sokak szerint nagyobb dolog volt az 1956 utáni kedélytelen hangulatban megalapítani, majd ötven évig összetartani egy hivatásos színvonalon daloló amatőr kórust, mint beleülni a profi kórus kínálta "készbe". Hatalmas titok, hogy elfoglalt emberek miért énekelnek egy kórusban 30-40-50 éven át. Ők azt mondják: a muzsikáért, a közösségért, a fellépésekért, a világlátásért és Tillaiért. Akinek nem csak életcélt, feleséget is adott a kórus. A karban ma már nem éneklő Merácz Ágnes tanítványa is volt Tillainak a főiskolán. Elsőben Tillaitól kapta élete legrosszabb jegyét, egy kettest, aztán összeszedte magát, és harmadikos korától a tanárával járt.
   - Hol ismerkedtem volna? - mentegetőzik Tillai a csaknem negyven éve történtek miatt -, nekem csak a zene létezett. A társasági életben esetlen vagyok, táncolni se tudok.
   A házasságból egy fiú és egy lány született, mindketten zenészek. Tillainak van "folytatása", de lesz-e a kórusnak? - kérdezik a kar tagjai. Merthogy Tillai eddig nem nevelt ki utódot.
   - Hiú ám! - mondják az énekesei, de a bírálatban nincs bántás, csak simogatás.
   - Azt hiszi, csak az ő keze alatt szól hibátlanul a kórus - mondja az egyik tag, aztán hozzáteszi: - Mellesleg ebben igaza van. De az sem lehet, hogy ha ő egyszer abbahagyja, akkortól nem lesz kórus.
   Tillainak tolmácsolom a kérést, ő nevet a felvetésen:
   - Mindig azt kérem a sorstól, hadd csináljam még egy kicsit. Eddig megadta.

A pécsi zenei élet meghatározó egyénisége, mégis csendes, visszahúzódó egyéniség. A karnagy 78 évesen is aktívan vezényel. A múltról, a gyökerekről, Kodállyal történt találkozásairól beszélgettünk a pécsi művészvilág Európa-szerte ismert alakjával. - Miért a zenei pályát választotta?
   
    - Gyermekkoromtól zongoráztam, s mikor bekerültem a cserkészek közé, úgy tíz esztendősen, akkor szinte odalöktek, hogy énekeljek nótát a tábortűznél. És azért a megfelelő hangot meg kellett adni, kicsit vezényelni is. Teljesen spontán volt tehát, hogy zenei pályán induljak. Édesanyám templomi kórusban énekelt nyolcvan éves koráig, de még két évvel a halála előtt, kilencvennyolc évesen is hallottam, ahogy szenténekeket dalolt - talán kicsit az egyedüllétet űzve, és kicsit az Istennel is társalogva. Édesapámtól rengeteg népdalt tanultam. Felmenőitől tanulta meg az azóta megszűnt népdalvilágot, annak ellenére, hogy akkoriban inkább már a magyar nóta volt divatban. De később is csak azért kerültem zenei pályára, mert bár a főiskola elvégzése után hívtak a nyelvészeti tanszékre is, tanársegédnek, de az ének-zenén volt üresedés.
    - Kodály Zoltánnal is találkozott. Milyen kapcsolata volt a zeneszerzővel?
    - Köztudott, hogy Kodály érzelmeit alig mutatta ki, távolságtartó és szigorú volt. Mikor egy 1963-as koncerten az általa megzenesített Liszt Ferenchez című Vörösmarty-versnek ahhoz a részéhez értünk, hogy „Hírhedett zenésze a világnak, Bárhová juss, mindig hű rokon", akkor állítólag olyan átéléssel énekelt a kar, hogy ő, a világ egyik legnagyobb zeneszerzője, egy könnycseppet is elmorzsolt. Majd feljött a színpadra, s kezet fogva velem azt mondta, amit itt közösen csináltak, azt életük végéig próbálják megőrizni. Ez a mondata küldetéstudatot jelentett: tudtam, nekem az feladatom az életben, hogy a fiatalokat a zene szeretetére neveljem. Egy ideig felesége is tanítványom volt.
    - Annak idején beleszóltak a repertoárba?
    - Igen, ezt a következő történet jól példázza. Először a színházzal szemben található Fegyveresek Erők klubjában kapott helyett kórusunk, ahol egy madrigál estet szerettünk volna tartani. Közöltük is szándékunkat a művelődési ház akkori vezetőjével, aki azt mondta, hogy mivel a madrigál egy letűnt polgári műfaj, ezért csak akkor engedélyezi az estet, ha mozgalmi dalokat is éneklünk. Erre nem voltunk hajlandóak, így a koncert elmaradt. A vallásos énekekbe állandóan belekötöttek, pedig valójában a kórusirodalom háromnegyedét ezek a művek teszik ki. A hetvenes évek végén azért enyhült a légkör.
    - Milyen volt az akkori közönség viszonya a komolyzenéhez?
    - A művelt polgári réteg - tanárok, orvosok, patikusok – még nem tűnt el. Létezett egy műkedvelő kör is, akik viszonylag magas színvonalon művelték a zenét, de nem számítottak profinak. Sikk volt komolyzenei koncertre járni, ez sajnos nincs már így. Ma a televíziók olyan sztárkultuszt alakítottak ki, amellyel rossz ideált adnak a fiataloknak, s mintha a szülők is belemennének ebbe az utcába.
    - A napokban derült ki, hogy nem Pécs rendezi meg a 2010-es kórusolimpiát. Ön szerint mit jelentett volna a megtartása?
    - 1988-ban Pécsett volt az Europa Cantat. Akkor háromezer énekes jött ide, egy kicsit a Pécsi Kamarakórusnak is köszönhetően rendezhették meg itt az eseményt. Ez volt talán a rendszerváltás "felütése", hiszen külföldiek és magyarok énekelhettek együtt szabadon - a város vezetése erre az alkalomra rendbe is tette a tereket, épületeket. Aki nem volt zenekedvelő, az is úgy érezhette: ez egy nagy megújulása a városnak. Az ideérkezők közül később is sokan visszatértek, és vitték a hírét a városnak szerte Európában. Ugyanez lett volna a kórusolimpia megrendezése esetén. Ami pedig az esemény szervezését illeti, engem meglepett az, hogy a Pécs-Baranyai Kórusszövetséget senki nem kereste meg ebben az ügyben, már csak azért is, mert a vezetőket illett volna megkérdezni, ráadásul a tapasztalatainkat is hasznosíthatták volna.
    - Egyedülálló, hogy öt évtizeden keresztül vezessen valaki egy kórust...
    - Az alapítók közül rajtam kívül már csak ketten vannak, de az öregek lelkileg fiatalok maradtak, rutinosak, jó énekesek. Több százan lehetnek, akik megfordultak az elmúlt évtizedek alatt az énekkarban, igazából nem is tudom, hogy hány tanítványom lehet.

   Nagy Ernő: Tillai Aurél a Pécsi Kamarakórus alapító karnagya, fél évszázada vezeti az együttest. Valószínűleg kevés olyan szerencsés kórusvezető van Magyarországon, aki elmondhatja, hogy a két alapító tagon kívül számos kórustag tart ki mellette 20, 30 vagy 40 év óta.
   Az ünnepélyes jubileumi hangverseny december 6-án lesz a pécsi református templomban. Tillai Aurél tanár úr - sokunknak kiváló mestere - mecsekaljai lakásán beszélgetünk arról, hogy mit jelent számára visszagondolni a kezdő évekre, kik voltak azok a meghatározó személyiségek, példaképek, családtagok, akik nélkül ez a pálya nem tudott volna ilyen magasra ívelni.
   Tillai Aurél: Tulajdonképpen az ember élete részben a múltban gyökerezik, részben a jelenben folytatódik. És hát a múltból az ember tanárai lépnek elő, a közelmúltból pedig kortársai, kórustagjai, kollégái. Mellettünk és előttünk állnak azok, akiket kicsit utódoknak lehet tekinteni. Tehát ahogyan az én arcvonásaimat, mondjuk zenei arcvonásaimat valamilyen módon a szüleim, tanáraim alakították ki, ugyanúgy nyilván én is hatással vagyok másokra. Akarva vagy akaratlanul is, valamilyen módon kirajzolódik ez a tanítványoknak az arcán.
   N. E.: Szüleid szép kort éltek meg, édesanyád szinte utolsó napjáig végigkísérte munkádat. Alig volt olyan pécsi koncerted, ahol ne láttuk volna az első sorokban.
   T. A.: Édesanyám egyházi kórusban énekelt, rendkívül szép hangja volt, magas életkort élt meg, 99 múlott, majdnem 100 volt, amikor meghalt. Még a legutolsó időkben is áthallatszott a lakás másik részéből a hangja, ahogy szent énekeket énekelt. Úgy gondolom, hogy ez részben kicsit talán társalgás is volt az Istennel.
   N. E.: Kevés ilyesmi történik napjainkban.
   T. A.: Édesapámnak is jó érzéke volt a zenéléshez. Esténként gyakran énekelgetett a család a kertben. Ilyenkor egy kicsit a többszólamúság rögtönzése is létrejött azáltal, hogy vele együtt - a bátyám is, én is - édesanyánk szoprán szólóéneklését kísértük harmóniákkal. Egy kicsit talán ez a régi faux bourdon tech-nikához hasonlíthatott, anélkül persze, hogy akkoriban tudtunk volna ilyesmiről.
   N. E.: Emlékezzünk az első tanítói hatásokra. A szülők mellett kikre emlékezel a legerősebben?
   T. A.: Hamarosan jöttek a gyerekkori zongora tanulmányok, és nagyon érdekes, hogy tulajdonképpen a pályán való indíttatásom nem is annyira ének-vagy zenetanároknak köszönhető, hanem a matematika - fizikatanárunknak, aki egy elkötelezett műkedvelő volt, Mozart és Wagner nagy rajongója. Ő sokszor a fizika órákon is a zenéről, a temperálásról, versenyművekről, az operáról, Wagnerről, Mozartról mesélt nekünk. Sőt, olyan is előfordult, hogy engem vagy esetleg más iskolatársamat, például Ivasivka Mátyást is meghívott a lakására, ahol Wagner-operákat játszott a nagy kétmanuálos harmóniumán, énekelt, és közben mondta a történetet. Persze, mi ebből nem sokat értettünk, de a zene szent áhítata ott ült az arcán, ami nagyon - nagyon vonzó és érdekes volt akkor.
   Ami pedig a későbbi karnagyi pályafutásomra talán jó hatással volt, az a cserkészetben betöltött szerepem. Tudták, hogy én zongorázom, és úgy gondolták, bizonyára alkalmas vagyok arra, hogy a nótát én vezessem a tábortűznél vagy kiránduláson. Ilyen módon szinte kényszerítve voltam, hogy népdalokat, kánonokat, saját feldolgozású cserkészdalokat vezényeljek a társaságnak, a cserkésztábor tagjainak, anélkül persze, hogy a szakma elemi dolgairól ismereteim lettek volna.
   N. E.: Tudjuk Rólad, hogy kedveled a lírikusokat. Mit jelent számodra a könyv, találkozás nagy mesterek remekműveivel? Hiszen minden kórusmű egy-egy remekbe szabott költői alkotás, amelyet a zeneszerzők tovább értelmeznek, mintegy mélyebb összefüggéseket láttatva a szövegben.
   T. A.: Az ember világát színesíti az olvasmánya. Diákkorunkban kicsit csodaszámba ment, hogy az ember olyasmivel ismerkedhetett meg, amiről a hétköznapi életben fogalma sem lehetett, nem találkozhatott vele. Gondolok itt az egészen fiatalkori Verne-regényekre, amelyekhez úgy jutottam, hogy a bátyám hozta haza az iskolai könyvtárból, és amikor már elolvasta, én is gyorsan belekezdtem. Ez a fantáziánkat nagymértékben megmozgatta. Aztán később - ugye, párhuzamosan az iskolai kötelező olvasmányokkal - az ember látóköre egyre szélesebbé vált, egyre több regény vagy a későbbiekben verseskötet fogta meg. Jöttek szépen a Móra, Jókai, Mikszáth, majd Kosztolányi regények…... Aztán egy különleges könyv, Várkonyi Nándor Sziriat oszlopa c. nagy művelődéstörténeti-filozófiai könyve, mely egész világképemre nagy hatást gyakorolt. És persze a versek! Micsoda fölfedezés volt számomra Weöres Sándor költői világa! Az ember akkoriban azt gondolta, hogy majd nyugdíjas korában bőven lesz ideje az olvasásra. Ám idős korában rá kellett döbbenjen, hogy az idő egyre gyorsabban pereg, a tennivaló meg még sűrűbb, az olvasnivalókból csak kóstolókra futja.
   Ha verset olvasok, azt is figyelem néha, alkalmas-e megzenésítésre. Jelentős részük csak olvasásra jó. Aztán van olyan is, amelyiket inkább jól elmondva, esetleg szavalva hallgatnám. (Elég ritkán tetszik az előadás .. .) És vannak versek, amelyek önmagukban olyan veretesek, tökéletesek, hogy bűn lenne hozzájuk nyúlni. Ugye, ki merne valamit is hozzátenni A vén cigányhoz? Ám vannak olyan költemények is, amelyekben sok a zeneiség. Van ritmusuk, van csengésük, vannak bennük szép hangzókapcsolatok. Úgy költőiek, hogy a formájuk és nyelvezetük is az, nemcsak a bennük lévő gondolatok. Ezek sokszor sarkallják az embert a megzenésítésre
   N. E.: Karnagyi, zeneszerzői, pedagógiai munkádat számos díj hitelesítette eddig is. Ezek közül melyekre emlékszel a legszívesebben?
   T. A.: Rengeteg a közös nagy élmény, hiszen Svédországtól Görögországig, Spanyolországtól Bulgáriáig Európa majd minden országában jártunk koncert utakon, versenyeken és fesztiválokon, számtalan díjat nyertünk ezeken. Van közöttük sok olyan, (szám szerint 65), amelyet a kórussal együtt nyertem el. Ez az elismerésnek szinte egy olyan módja, amikor az ember osztályzatot kap a munkájára. Tehát egy versenyen való részvétel, annak sikere maradandó nyomot hagy bennünk. Ezek közül talán a legelső volt számomra a legjelentősebb. Amikor is az írországi Corkban elsők lettünk, másnap, amikor a hajón haladtunk vissza Anglia felé, láttuk az újságok címlapjain a társaság tagjait, magam pedig ott szorongattam átölelve a serleget. Ez nagyon meghatározó élmény volt.
   N. E.: Emlékszem, főiskolások voltunk, 1970-ben történt.
   T. A.: Igen. Aztán tulajdonképpen minden külföldi versenyhez kapcsolódnak egyéb élmények is, és a megmérettetés is nagyon sokféle. Goriziában például 5 díjat nyertünk a főiskolai vegyeskarral. Vagy Tours-ból 4 díjat hoztunk el a kamarakórussal. Debrecenben kamarakórus kategóriában megnyertük az első díjat, ami nagyon jóleső érzés volt, hiszen nem először jártunk akkor már Debrecenben.
   Ami pedig hát az egyéb díjakat illeti, tulajdonképpen a Liszt-díjat is, és az akkor azzal egyenértékű SZOT-díjat is hosszabb elfektetés után kaptam meg. Hisz akkor fekete bárány voltam. De ezeken túlmenően nagyon sokra tartom, hogy mind a Kamarakórus, mind magam is a Magyar Örökség-díjat vehettem át, mert ebben nem a hivatalosság, hanem a társadalomnak az ítélete volt benne.
   N. E.: Mire készültök most, mit terveztek, milyen feladatok várnak rátok? .
   T. A.: A kórusolimpiára megyünk, és miután ez egy friss leleménye az európai kóruszenének. kipróbáljuk magunkat ott is. Tulajdonképpen ilyen vonatkozásban hadd említsem meg a pécsi Europa Cantatot, ami egy kicsit a kórusunknak és nekem, személyemnek is köszönhető. Az egykori szocialista országok között ez először és egyedül Pécsett valósulhatott meg 1988-ban.
   N. E.: Mik voltak az előzmények?
   T. A.: Ennek a története az, hogy Marcel Courneloup, az Europa Cantat alapítója és első elnöke eljött 1984-ben a XI. Pécsi Nemzetközi Kamarakórus Fesztiválra, és szokás szerint, mint házigazdák a nyitó hangversenyen, mi adtuk a koncertet. Akkor - részben a magyar zene hatására, részben a pécsi miliő, a város képe, részben pedig az éneklésünk színvonala miatt - elhatározta, hogy meg kéne próbálni ezt a nagy rendezvényt egy szocialista országban is megrendezni. Az akkori polgármester, Pitti Zoltán, a Kórusszövetség és a megenyhült politikai helyzet lehetővé tette ennek pécsi megrendezését.
   N. E.: Úgy tudom, ennek a kapcsolatnak köszönhető, hogy Franciaországban elkészülhetett a kórus első Kodály-lemeze. Van ebben valami szomorúság is, valami kimondásra váró. Vajon miért nem Magyarországon volt erre igény?
   T. A.: A hazai piacra ez a lemez nem is került be, mert nem volt hozzá vásárlókedv. Pedig az akkori kritika úgy fogadta, mint a kodályi interpretációnak egy új, hiteles etalonját. Később a hanglemezgyár készített velünk egy lemezt Kodály műveiből, Franciaországban pedig egy olyan lemezt adtak ki, amelyen Kodály, Bartók és Bárdos művei szerepelnek 1/3-1/3 arányban. A későbbiekben sok egyéb mellett önállóan adtuk ki Kodály orgonakíséretes egyházi műveit is.
   N. E.: Kórusaidnak közel 1000 művet tanítottál (köztük 52 Kodályt, 39 Bárdost) és különböző zenekarokkal oratóriumok sorát szólaltathattátok meg Monteverditől Stravinsky-ig. Elégedett vagy?
   T. A.: Igen, de a Kodály-évforduló alkalmával egy kicsit elszomorított bennünket az, hogy a Budapesten megrendezett Kodály-ünnepségeken és hangversenyeken a Pécsi Kamarakórus hiányzott, tehát senki nem hívta meg. Pedig magunk között szólva mindenki számára sejthető, hogy én a pályám alkonyához érkeztem, tehát ha most nem hívnak meg, később egyre kevésbé fognak. Nem is magamnak, hanem egy pesti barátomnak jutott eszébe mindez. Arról nem is szólva, hogy pályám első nagy elismerése éppen Kodálytól ered, amikor a Molnár Annát dirigáltam előtte. De hát végtére is nem panaszkodhatom, mert mindenki kedveli a kórust, az eredmények, a visszajelzések is ezt igazolják.
   N. E.: Évekig énekeltem, énekeltünk a kezed alatt a főiskolai vegyes karban, a Mecsek Kórusban, utóbb a Nevelők Háza Kamarakórusában, a mai Pécsi Kamarakórus jogelődjében. Van mire emlékeznünk tehát. Különösen azokra az átszellemült próbákra, amelyeken a művek - különösen Kodályra, Bárdosra gondolok - mélyebb igazságtartalmára döbbentettek rá szavaid. Felejthetetlen és megtisztító volt felfedezni az Öregek vagy a Jézus és a kufárok - de folytathatnám a sort napestig - aktuális, örök érvényű intelmeit.
   T. A.: Meggyőződésem, hogy Kodály minden szituációhoz megtalálta a megfelelő verset. Gondolok itt a Fölszállott a pávára, a Zrinyi szózatára,a Siratóénekre, vagy a Székelyekhez, az Ének Szent István királyhoz, a Sík Sándor Te Deuma című és sok egyéb művére. Az adott kor legfontosabb pillanataiban tudott ő megszólalni, nemzetét figyelmeztetni vagy buzdítani. Ezeknek a műveknek csodálatos, rejtett üzenetük van. A Békesség-óhajtás zenei eszközökkel is kiemelt sorai például - "a borostyán, ha vereslik, undok címer előttem" - mindenki számára világos kellet üzenetet, amit a szerző megfogalmaz zeneművében, a karnagy megtalálja, "megfejtse" és tolmácsolni is tudja a hallgatóságnak.
   N. E.: A pécsi kóruséletben meghatározó a szereped, akár a fesztiválok előkészítésére gondolok - Pécsi Kamarakórus Fesztivál, Europa Cantat - akár a nagy oratórikus művek megszólaltatására. Mikor érezted először, hogy ezen nagy művek felé meg kell nyitni a dalosok szívét?
   T. A.: Ebbe látszólag véletlenül csöppentünk bele. Breitner karnagy úr jött azzal a kéréssel, hogy énekeljük el Kósa György Bikasiratóját, mivel a Pécsi Liszt Kórus nem vállalta el. Én igen tartottam attól, hogy Antal Gyurka bácsinak ez nem fog jól esni, de mivel ő is biztatott, eleget tettünk a kérésnek. Aztán egyre másra jöttek a felkérések: Bach: Magnificat, kantáták, passiók, Haydn: Évszakok, Teremtés, Mozart: Requiem, c-moll mise, Beethoven: IX. szimfónia, Schubert: Esz-dúr mise, Rossini: Stabat Mater, Brahms, Dvořak-művek, Kodály: Psalmus, Budavári, sőt Orbán György és Vajda-művek is.
   Ez azért számunkra nézve elvárás is volt, és néha azt is jelentette, hogy kicsit saját profilunkról lemondva, háttérbe kellett szorulnunk, hogy szolgálatot tegyünk a városnak és a zenekarnak. Ami persze gyönyörűséges feladat volt, hiszen kiválóbbnál kiválóbb karmesterekkel működtünk együtt. 35 oratóriumot énekeltünk el, némelyiket többször is.
   N. E.: Hogyan látod az énekoktatás jövőjét, a magyarországi karvezető képzést? Kicsit panaszos vagyok, ha arra gondolok, hogy az egyszakos képzés nem biztosítja azt az óraszámot, amivel a végző hallgatók el tudnának helyezkedni az iskolákban. Hiszen az énekórák számát drasztikusan csökkentették, a tanárok kötelező óráinak száma növekedett, azaz alig van olyan intézmény - nagy létszámú iskola -, ahol munkát tudnának adni a még oly elszánt végzős hallgatóknak is.
   T. A.: Teljesen egyetértek. Az egy katasztrófa, amit az ének oktatással cselekedtek. És ebben különösen szomorú az, hogy egy hungaricumot - a kodályi nevelést -, aminek világszerte a csodájára jártak, tettek tönkre az elmúlt évtizedekben. Pedig ettől nem kevesebb, hanem lényegesen több lett a diák, az ember. Viselkedésben, fegyelmezettségben, tisztességben, lelki finomságban. És ezt nemcsak mi állapítjuk meg, hanem Japántól az Egyesült Államokig számtalan országban, tudományos módszerekkel is igazolva. Építés helyett rombolás.
   Amikor Kodály Zoltánnál jártam egy beszélgetésen - még 1964-ben, amikor éppen készültünk megszervezni a Pécsi Kamarakórus Fesztivált -, búcsúzáskor megkérdezte, hogy szerintem milyen most a magyar ifjúság. Elmondtam, hogy fantasztikusan összetartott 56-ban, és milyen állhatatos maradt 58-59-ben, a leverés után is. Ehhez képest most fásult állapotban van. Akkor ő elgondolkodott, aztán azt mondata: "Az ifjúság mindig segít magán. Tudja, mikor mit kell tennie."
   Így ez olyan biztatás számba ment akkor, hogy ma is szívesen gondolok vissza reménykeltő szavaira. Az az érzésem, hogy talán nekünk nem érdemes siránkoznunk a nevelés, a zeneoktatás helyzete miatt, - persze ott, ahol ennek értelme van, hangot kell adni véleményünknek, eszményeinknek - ám bármilyen körülmények között tenni kell dolgunkat, csinálni kell, ahogy lehet. Ahogy a költő mondja: "küzdeni, erőnk szerint a legnemesbekért!"
   N. E.: Köszönöm a gondolataidat.

Tillai Aurél neve egybeforrott a pécsi komolyzenével, hiszen a nyolcvanéves kora ellenére ma is fiatalosan friss karnagy már több mint fél évszázada irányítja a nemzetközileg is elismert Pécsi Kamarakórust. A Liszt-díjas kórusvezető, oktató az Európa Kulturális Fővárosa program kapcsán Pécsett rendezett Magyar Kultúra Napján újabb elismeréssel gazdagította amúgy is szép számú kitüntetését. Ebből az alkalomból is beszélgettünk vele.
   
    - Mit gondol, minek szól a kulturális minisztertől január végén átvett Csokonai Vitéz Mihály-díj?
    - Tevékenységem hármas az alkotás tekintetében, hiszen zeneszerzőként több művet jegyzek, emellett ötvennyolc éve tanárként is dolgozom az egyetemen, s persze itt van annak a kórusnak a vezetése, amellyel hatvanhét nemzetközi díjat gyűjtöttünk össze az elmúlt fél évszázadban. Az újabb díj talán annak is szólt, hogy ama ismert pécsi karnagyok közül majdnem mind megfordult tanítványként a kezem alatt.
    - Munkáját szinte mindenki ismeri a városban, azt ugyanakkor kevesebben tudják, miként került a pályára.
    - Bár édesanyám a templomi kórusban énekelt, s magam is sok népdallal ismerkedhettem meg gyermekkoromban, kissé a véletlen is közrejátszott abban, hogy muzsikusnak álltam. Olyannyira, hogy elsősorban magyar-francia szakra jelentkeztem az egyetemre, s csak mert válaszra sem méltattak, a Pécsi Tanárképző Főiskola magyar-ének szakára nyertem felvételt. Aztán hívtak a nyelvészeti tanszékre is, tanársegédnek, de csak az ének-zenén volt üresedés. Emellett már gyermekkoromban a cserkészek között a tábortüzek mellett is odaoda löktek, ha már tudok zongorázni, vezessem is az énekléseket. Bár inkább visszahúzódó természet vagyok, a karvezetésben mindig is jól éreztem magam, ki tudtam magam élni.
    - Kodály Zoltán is felfigyelt a fiatal karvezető képességeire. Elégedett volt a kórussal a zeneszerző?
    - Kodály szigorú és távolságtartó ember volt, így igazi elismerésként értékeltük azt a gesztust, amit egyik, 1963-ban megtartott koncertünkön mutatott. A Liszt Ferenchez című Vörösmarty-vers általa megzenésített változatát adtuk elő, s az előadásunk annyira meghatotta, hogy állítólag egy csepp könnyet is elmorzsolt, mielőtt kifejezte nekünk az elismerését. Azt mondta: amit itt most csináltunk, azt életünk végéig próbáljuk megőrizni.
    - A kórusművek háromnegyede egyházi ének. Mennyire próbálták befolyásolni munkájukat a rendszerváltás előtti években mindennek fényében?
    - Eleinte komoly ellenállásokba ütköztünk, s próbálták befolyásolni a repertoárt. Előfordult, hogy egy madrigál esten mozgalmi dalokat is énekeltettek volna velünk. A folyamatos piszkálódások a hatvanas évek végén enyhültek, amikor az is látszott: hiába járjuk a világot, senki sem akar disszidálni tőlünk. A szocializmus második felére szépen lassan átkerültünk a megtűrtek közül a támogatottak körébe, s ennek megkoronázása volt 1988-ban a rendszerváltás felütéseként is értelmezhető Europa Cantat pécsi megrendezése.
    - Az Európa Kulturális Fővárosa program kapcsán idén is hasonló rendezvény házigazdája lesz Pécs. Mennyiben számíthatunk az akkori hangulat újraélésére?
    - Huszonkét évvel ezelőtt maga a társadalmi közeg is egészen más volt. Az emberek éppen az idő tájt kezdték felfogni, hogy véget érhet a Nyugattól vasfüggönnyel elzárt korszak, s ehhez a felszabadultság-érzéshez társult a világ minden tájáról ideérkező háromezer kórustag. A város közterületeit lakták be a művészek, szinte az egész belváros zengett a kórusénektől azokon az estéken. Idén, a kulturális főváros programok között hasonló történésekre készülhetünk, még ha az újdonság varázsa már nem is lesz meg. Jómagam bízom benne, hogy a sok száz résztvevő munkáját a pécsiek is magukénak érzik majd.

Pécs kórusai évtizedek óta Európa élvonalához tartoznak. Nemkülönben e kórusok vezető karnagyai, akik között van egy, akinek munkáját Kodály Zoltán is többször illette dicsérő szavakkal. Ő Tillai Aurél tanár, karnagy, zeneszerző, akit 80. születésnapja alkalmából ma ünnepel Pécs városa.

Köszöntő címmel az EKF keretén belül rendezik meg március 24-én Tillai Aurél születésnapi szerzői estjét a Palatinus Hotel Bartók Béla Termében. Az esten a karnagy-zeneszerző zsoltár- és nép­dalfeldolgozásai, magyar költők sorait zenébe foglaló művei, Kodály Zoltán emlékére írt darabja mellett Tüke-mise című alkotása is megszólal. Ez utóbbi érdekessége, hogy mindkét gyermeke szólót énekel benne.
    „A zene nekem minden. Foglalkozás, szórakozás, hobbi. A többi mű­vészeti ág is meg tud fogni, ám a zenében van valami plusz, ami miatt engem önfeledten boldogít. Vonzódom az irodalomhoz, az építészethez, de bármely gyönyörű templom számomra akkor a legcsodálatosabb, ha megszólal benne egy kórusmű” – e szavakkal vall találkozásunkkor élethivatásához fűződő viszonyáról Tillai Aurél, a pécsi karnagyok mestere.
    Mestere, mert majd minden pécsi kórusvezető megfordult a keze alatt a hajdani Pécsi Tanárképző Fő­iskolán vagy jogutódján, a PTE Művészeti Karán, hiszen az intézménynek, ahol egyébként diplomáját is szerezte magyar-ének szakon, már 57 éve tanára.
    – Alkotómunkám három pilléren nyugszik – avat be a részletekbe. – Amellett, hogy zeneszerző vagyok, tanítom a karvezetést, és mű­velem is már évtizedek óta. Talán éppen hajdani cserkészmúltam hagyatéka mindhárom. Ott beleszokhattam egy csapat irányításába, s a tábortűz melletti éneklés vezetését is rámbízták, közben pedig néhány dalt saját elképzelésem szerint átírtam. Zeneszerzői munkásságom tehát már akkor elkezdődött, ám hogy tanár lettem és éppen az ének tanszéken, végső soron az sem véletlen, inkább isteni útmutatás. Hívtak a magyar tanszékre is, mikor lediplomáztam, csak nem volt státusuk, így eldőlt a kérdés. De ha nem a sors dönt, úgy érzem, akkor is az ének került volna előtérbe, mert mindig erős volt bennem a zene iránti vonzalom.
    Az ének tanszék fiatal karvezetés- és zeneelmélet-tanára pár év múlva átvette a főiskola vegyes karának vezetését, 1958-ban pedig egykori cserkésztársával, Dobos Attilával megalapították a mai Pécsi Kamarakórust. Azután 1965-ben a sors egy harmadikkal, a Mecsek-kórussal is megajándékozta, s így 12 éven át a tanítás mellett egyszerre három kórust vezetett. Túlterheltsége miatt később a Mecsek-kórustól 1977-ben, az egyetemitől 2000-ben meg kellett válnia.
    – Mindegyik kórus kedves a szívemnek, de a legtöbb emlékem, szép és küzdelmes egyaránt, a Pécsi Kamarakórushoz fűződik, amelyet már ötvenkettedik éve vezényelek. Nehéz időkben alakultunk – folytatja történetét Tillai Aurél –, de igyekeztünk határozottan kiállni az általunk meglelt értékek mellett. Sokszor kellett harcba szállnunk a repertoárunk miatt, amelyen madrigálok, egyházi művek, később a Pécsi Szimfonikusokkal közösen elő-adott oratóriumok is szerepeltek. Ezekkel nehezen békült meg az akkori politika. Az 1959-es első fellépésünk után, amellyel a XVI. századi polgári világot idéztük meg madrigálokkal, kitettek bennünket a próbahelyünkről, s egy újabb fellépés után a következő helyről is.
    Végül a Nevelők Házában leltünk menedékre. Az idő múltával azért enyhült a szorítás körülöttünk, s 1964-ben megrendezhettük az első Pécsi Kamarakórus Fesztivált, mely szakmai fóruma lett az akkortájt a nagy vállalati kórusok alternatívájaként meg­alakuló kisebb kamarakórusoknak. Ezt a fesztivált kétévente azóta is életre hívjuk, sőt nemzetközivé, illetve újabban nemzetközi versennyé bővítettük. A hatvanas évek közepén elkezdhettünk fellépni külföl-dön is, és 1967-ben megnyertük első nemzetközi nagydíjunkat. Megjelent első Kodály-kórusművekből összeállított lemezünk, majd Bárdos-lemezünk, de mindkettő először Franciaországban és nem itthon; ez is jellemző volt a korra.
    Mint a pár éve Magyar Örökség-díjjal kitüntetett és időközben Liszt-díjat is elnyert karnagy elmeséli, a Kamarakórus Fesztiválnak volt még egy óriási hozadéka: az 1988-as pécsi Európa Cantat, melynek mintájára szerveződik idén az EKF keretén belül augusztus 15–22. között a Pécs Cantat.1986-ban ugyanis ellátogatott a pécsi fesztiválra az Europa Cantat elnöke, akire nagy hatást tett a magyar kóruszene, Pécs és a Pécsi Kamarakórus. Így kapta meg két évre rá Pécs – elsőként a lassan bomladozó szocialista táborból – ennek a felejthetetlen eseménynek a rendezési jogát.
    Az évek során Tillai Aurélnak és kórusainak számtalan izgalmas utazásban, hazai, nemzetközi sikerekben és érdekes találkozásokban is része volt. Megemlíti a tanár úr a Kodály Zoltán jelenlétében zajló fellépéseiket, melyek közül a legemlékezetesebb számára a hatvanas évek közepén egy Mester és tanítványai című hangverseny volt a Zeneakadémián, ahol egyedül nekik tapsolt a mester, illetve egy Pécsett 1963-ban megtartott hangverseny, amely után Kodály Zoltán azt mondta: „Vigyék magukkal ezt a lelkesedést, amit én most itt tapasztaltam, a saját kórusaikba.” – Azóta nekem is ez a vezérgondolatom – mondja –, olyan lelkesedéssel tanítani, vezényelni, hogy akik tőlem kikerülnek vagy az általam írt, vezényelt műveket hallgatják, azoknak legyen mit továbbvinniük a zene öröméből.
    Elmeséli még, hogy sokat tanulhatott éveken át tartó pécsi kurzusai során Bárdos Lajostól is, aki humorral fűszerezve mutatta be, miként lehet színessé, átütő erejűvé tenni a művek előadását. Beszélünk az április 8–11. között Pécsett zajló Bartók- és Kodály-műhelyről, melynek keretén belül karvezetők tanulhatnak többek között tőle és kórusától is. Végül pedig szomorúan konstatálja, hogy mostanság külföldön jobban beépítik az oktatásba például a Kodály-módszert, mint nálunk. Ám, mint megjegyzi, optimista és közösségi ember, így bízik azokban a szellemi, művészeti, oktatási műhelyekben, amelyek a magyar hagyományok megőrzését és továbbadását fontos feladatuknak tekintik.

Tillai Aurél idén 80 éves. Karnagy, tanár, zeneszerző, egy sor rangos kitüntetés és cím tulajdonosa. A zene poeta doctusának alighanem sikerült megalkotnia a saját "örök dallam"-át vonósnégyesében. Bár e mű idestova öt éve született, és azóta már előadták, a 80. szü­letésnapja alkalmából rendezett szerzői estjén újból meghódította a közönség szívét. A március 24-én Pécsett, a Palatinus Szálló Bartók Termében tizenegy más, vokális és nagyzenekari, kamarazenekari Tillai-művel együtt felhangzó vonósnégyes szólalt meg a legfelkészültebben, legnagyobb átütő erővel, tele fantáziával és színekkel, a "Villányi" Vonósnégyes előadásában.
    Így könnyű, mondhatnók, hiszen a ,,villányi" Vonósnégyes két koncertmesterből és két szólamvezetőből áll. Magas szintű szakmai felkészültségük, kristálytiszta, üde intonációjuk révén érzékletesen bontották ki a háromtételes mű szép vonalvezetésű, "tillais" dallamát.
    A Tillai -vonósnégyes fülbemászó, mégse negédes dallamának népszerűségét jelzi, hogy a szerzői est másnapján is előadták 1. tételét a Pannon Filharmonikusok, ugyanott. Hogy lelkendező soraim a vonósnégyesről nem megalapozatlanok, az is jelzi, a Katolikus Rádiótól - talán a Mária Rádiótól? - a szerző engedélyét kérték, e műve 1. tétele lehessen a Magyar örökség Díj-átadásáról szóló műsorsorozat szignálja. Hogy lett -e valami az egészből, vagy sem, nem tudom, de hogy mekkora átütő ereje lehet egy csodálatos "tillais" dallamnak, mindenestre jól érzékelteti ez a történet.
    "Tillais" dallam. Itt álljunk meg egy szóra. Igazán ámulatra méltó bátorságra vall, hogy korunkban, amikor "antidallamok" -at divat kreálni, amelyek nélkülözik a szépséget és a kellemet, Tillai Aurélnak van mersze tudatosan szembemenni ezzel a ránk erőltetett mo­dernista közízléssel, és makacs következetességgel szép dallamokat alkotni modern hangzásvilágú műveiben. Kockáztatva ezzel, hogy emiatt korszerűtlennek, neokonzervaívnak, posztromantikusnak, újromantikusnak, netán eklektikusnak bélyegzik. Holott harmóniavilága korántse korszerűtlen, s ha itt-ott egy-egy pillanatra van is régebbi stíluskorszakokat, zeneszerzőket idéző "deja vu" -érzésünk, a következő pillanatban máris rácáfol erre, csak rá jellemző, egyéni harmóniafűzésével, akkordkészletével. A polifónia át-meg átszövi művészetét, ebben is a reneszánsz zene szerelmese mutatkozik meg, a karvezető, akinek mindegyik szólam egyformán fontos és kedves, egyenrangú, - hogy hirtelen-hamarjában csak ezeket említsem a stíluseszközei közül.
    Mégis, főként azzal ejti rabul közönségét, hogy nem fél a szép dallamoktól, sőt kifejezetten ragaszkodik hozzájuk, és vokális műveiben a lehető leghívebben alkalmazkodik a magyar nyelv prozódiájához, a beszélt nyelv természetes hanglejtéséhez. Ezért aligha véletlen, hogy éppen a nyelv erősen zenei, játékos elemeit alkalmazó Weöres Sándor az egyik kedvenc költője. Ebben is tetten érhető a szintén "tillais" vonás, hogy komponáláskor - és műsora összeállításakor - kizárólag nemes irodalmi szövegből, versekből válogat. A szerzői esten bemutatott, általa összeválogatott tizenkét műve élő példa erre, hiszen például nemcsak Weöres Sándor, Áprily Lajos, Kölcsey Ferenc Kistétényi Melinda, Bényei József verseiből, hanem a Károli-féle Bibliából és Szenci Molnár Albert átköltéséből is válogatott. Így hallhattunk sokféle lírai hangulatot tükröző műveket (Öszi dal, Magányban, Bánat, és vonósnégyese II. tétele, a Larghetto nostalgico), játékosságot tükrözőket (Tavaszodik, Szán megy el az ablakod alatt). Az áhítatot a 42. zsoltár ("mint a szép híves patakra…”) és a Tüke-mise Agnus Dei tétele jelezte leginkább, a drámaiságot a Himnusszal olyannyira rokon Zrinyi második énekének nemzetféltése, és az estet záró mű, a 115. zsoltár, amely egyben hálaadás is az Úrnak a megért 80 esztendőért.
    Az évtizedek múlásával, ahogy sokasodtak a művei - csak magyar örökség díjas saját kórusa, a Pécsi Kamarakórus egymaga 44-et (!) mutatott be közülük - néhány következtetés már kikristályosodott Tillai Aurél zeneszerzői oeuvre-jével kapcsolatban. Egyrészt az, hogy nem lett népies dalköltő, népdalfeldolgozásai harmóniavilága is jelzik ezt, másrészt, hogy nem eklektikus a stílusa. Csupán arról van szó, hogy a Weöres Sándor-i attitűdhöz hasonlóan különböző játékos szerepekbe rejtőzve folyton-folyvást kísérletezgetve formálja meg önnön alkotói stílusát, arculatát. Harmadrészt pedig az vált egyértelművé, hogy művei nem az elsőrangú, európai hírű karvezető és az egyetemi tanár zeneszerzői "melléktermékei", hanem karvezetői és tanári tevékenységével egyenrangú alkotások. Pedig megtehette volna, hogy több mint ötvenévi dirigensi tevékenysége és több mint ezer régi stílusú és kortársi zenemű vezénylése révén felcsipegetett stílusmorzsákból építi fel saját zeneszerzői birodalmát. De nem ezt tette, hanem zeneszerzést és karvezetést tanult.
    Így felvértezve, hatalmas ambícióval vágott neki több mint ötven éve hármas célkitűzése valóra vá1tásának. Először: karvezetőként a legjobbak közé kerülni, és létrehozni egy igazán elit, legmagasabb színvonalú kamarakórust. Másodszor, zenepedagógusként karvezetők, tanítványok seregét kinevelni, kialakítani egy egyéni stílusjegyekkel bíró kórusiskolát (amelyet mára pécsi kórusiskolának neveztek el), amelynek hatósugara az egész országra, sőt azon túl is kiterjed, ezenkívül a Pécsi Kamarakórus Fesztivál és Verseny kitalálása és immár huszonegyedik megszervezése, ami életének egyik fő műve. Ez tette lehetővé, hogy 1988-ban Pécsre kerüljön az Europa Cantat, a szocialista országok közül egyetlenként, amelyben jelentős szerepet vállalt a Pécsi Kamarakórus. Harmadszor: zeneszerzőként jelentős oeuvre-t létrehozni. Mindhárom fényesen sikerült neki. Ezért érthetetlen, hogy a hatalom nem veszi észre - vagy nem akarja észrevenni - ezt a grandiózus és hasznos teljesítményt, amelyet Tillai Aurél produkált, immár többszörösen és régóta kiérdemelve a legrangosabb magyar kitüntetést, a Kossuth -díjat.
    Az est rangos és összeszokott szereplőgárdát vonultatott föl. A Pécsi Kamarakórus és a Pécsi Egyetemi Kórus a tőle szokott magas színvonalon énekelt. Közreműködött a már említett "Villányi" Vonósnégyes, Solymos Péter trombitán, Lakits Bernadett fuvolán, Forgó György zongorán. Komáromi Alice, a Pécsi Kamarakórus évtizedek óta ragyogó vezető szólistája ismét remekelt, de maradandó élményt nyújtott énekes szólistaként Kuti Ágnes, Tillai Tímea, Ócsai Annamária, Barcza Zsófia, Tillai Atilla, Bognár Szabolcs, Balatoni Sándor - continuo is. Érdekesség, hogy a két résztvevő kórus több mint egy évtized óta most első ízben szerepelt újra együtt a záró 115. zsoltárban, amelyet a Tillai-tanítvány Kamp Salamon ihletetten és energikusan vezényelt. Meglepő volt, hogy Kamp Salamon a húszperces művet kotta nélkül dirigálta. A szerző kérdésére "meg kell adni a tiszteletet" volt a válasza. Ez a válasz is híven tükrözi a magyar zenei élet eme kimagasló eseményét létrehívó szándékot, az elismerést és a tiszteletet.

Tillai Aurélt bizonyos értelemben csak csodálni lelhet. Nemrégiben lett 80 éves, a most zajlott Pécs Cantat 2010 egyik legnépszerűbb figurája volt, de közben fáradhatatlanul viszi tovább a Pécsi Kamarakórust, és beszélgetésünkkor még az egyetemmel is egyeztetett, hogy mikor lesznek az órái. Az asztalon pedig ot fekszik előtte egy szép kiállítású kötet, a Pro Pannónia Kiadó gondozásában megjelent 36 kórusmű - zeneszerzői munkásságának javával.
   - Mikor az ember ilyen magas kort ér meg, úgy érzi, szívesen látná egybefűzve mindazt, amit alkotott. Esetemben az évtizedek alatt megszületett kórusművek mintegy egyharmada került be ebbe a válogatásba, a hosszabb, kísérletező jellegű, hangszeres darabokat kihagytam - mondja a mester. - Valaha a zeneszerzői vizsgakoncertemre születtek az első művek, aztán a későbbiekben a kórusaim szükséglete, illetve felkérések határozták meg, hogy milyen darabok készültek.
   Tillai Aurél elmondta, hogy a kötetben 16 vegyes kari és 18 egynemű karra komponált kórusdarab szerepel. Vannak közöttük versmegzenésítések Kölcseytől Weöres Sándorig, aztán egyházi jellegű művek, immár az ökumené jegyében az Ave Mariától a zsoltárfeldolgozásokig és természetesen népdalok.
   - Egyszóval sokféle dolgot lehet találni ebben a kötetben, olyasmit is, amelyek előadása esetleg az újdonság erejével hathat, mert az igazat megvallva, Kodály és Bárdos műveit már nyugaton is jól ismerik. Az biztos, hogy a legnehezebb műveket viszont a pécsi Kamarakórusnak írtam, bennük bíztam a leginkább, hogy meg tudják oldani a komolyabb feladatokat, ugrásokat. Ugyanakkor zenei ars poeticám mindig is az volt, hogy jól énekelhető műveket kell létrehozni. Sok modern darab baja az, hogy egy profi kórus egyszer elénekli, és nincs további élete, mert öntevékeny együttesek nem tudnak megbirkózni vele.

MUSICA SACRA. Megjelent Tillai Aurél karnagy és komponista kórusműveinek gyűjteménye
   
   „Vegyük tudomásul: Tillai kivételes talentum. Világnagyság ...” A nemzetközi rangú karnagy, zenepedagógus, komponista 70. születésnapján Kerényi Mária zenekritikus írta ezt a pécsi Tillai Aurélról.
   Több mint hat évtizede jól ismerem, barátom, cserkésztársam, ez utóbbi minőségben a hazai cserkészmozgalom üldöztetése idején (1948-88) számos cserkésznótával ajándékozott meg minket. Több alkalommal a Mecsek rengetegeiben sátoroztuk (titokban!), - az első tábortűznél már több szólamban énekelhettük tizenéves Aurél barátunk amúgy kapásból, ott helyben komponált népdalfeldolgozását, cserkészdalát.
   Tillai 1958-ban Dobos Lászlóval megalapította a világhírűvé emelkedett Pécsi Kamarakórust. Ennek máig (52 esztendő!) vezetője, ám hasonló színvonalat ért el az Egyetemi Kórussal és a Mecsek Kórussal. Közeledve 80. születésnapjához, a Szirtes Gábor által vezetett Pro Pannonia Kiadói Alapítvány gondozásában a napokban látott napvilágot „36 kórusmű” című gyűjteménye, mely hosszú zeneszerzői pályájának javát köti csokorba a szép kivitelű, kotta-tipográfiailag kiválónak minősíthető 224 oldalas kötetben. Tegyük hozzá: Tillai Aurél népszerű Missa brevisével (Tüke mise), Ave Mariá-jával, nagyszámú protestáns zsoltárfeldolgozásával a magyar musica sacra egyik legjelesebb élő komponistája. 2007-ben a fővárosi Kairosz Kiadó gondozásában jelent meg Kocsis Klára beszélgetéskötete Tillai Auréllal, Isten kegyelméből címmel. Műveivel párhuzamosan a zeneszerző itt is hitet tesz szilárd keresztény világlátásáról, meggyőződéséről.
   Felvetődik a kérdés: mi a titka a zeneszerző Tillai tartós sikerének, kedveltségének? Nos, többek között az, hogy kórusdarabjai „frissek, kristálytiszták, természetesek, mint a jóízű forrásvíz”.

Karnagy, főiskolai tanár. Pécsett született 1930. november 23-án. 1949 és 1952 között a pécsi Tanárképző Főiskola magyar-ének szakán, 1954-től 1960-ig ugyanott a Konzervatórium zeneszerzés és zeneelmélet szakán, 1960 és 1966 között a Népművelési Intézet ének- és zenekarvezetői szakán tanult (itt Párkai István és Kóródi András növendékeként). 1952-től tanít a pécsi Tanárképző Főiskolán: előbb tanársegéd (1952-1962), majd adjunktus (1962-1973), docens (1973-1979), végül 1979-től főiskolai tanár. 1982-től a Pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem zeneelmélet- és karvezetés-tanára. Kóruskarnagy (1958-tól a Pécsi Nevelők Háza Kamarakórusa, 1965-től a Mecsek Kórus élén). A KÓTA elnökségének és Művészeti Bizottságának tagja, a Pécsi Nemzetközi Kamarakórus Fesztiválok művészeti titkára. Nemzetközi és hazai versenyeken, fesztiválokon zsűritag. Hangszeres és vokális zeneműveket, tankönyveket, tanulmányokat, cikkeket írt. Kórusaival számos külföldi versenyen és fesztiválon vett részt, díjakat nyert, Liszt-díjas, a Kodály Emlékérem, a Pécs Közművelődéséért Emlékérem, a Janus Pannonius Emlékérem és a Magyar Örökség-díj kitüntetettje.

Napok óta fogva tart egy szívet, lelket, elmét gazdagító, igényes szerzői est emléke, amit Tillai Aurél tanár, kórusvezető, zeneszerző tiszteletére szerveztek Szekszárdon, a nyolcvanadik születésnapjára. Miközben Babits Mihály Recitatívjének első sorát idézgetem irigyen - "Ó, mért nem lettem én muzsikus?" -, keresem a titkot, hogy miért és mitől váltam többé, mint amilyen az ünneplő tisztelgés előtt voltam. A művekből sugárzó hit, magyarság, emberség, a tudós talentum reneszánsz műveltsége, szerénysége okozta? Esetleg a szép, kellemes és gazdag dallamok, a távoli zenetörténeti korok vokális tradíciójának szem előtt tartása, a Bartók-, Kodály-, Bárdos-vonal folytatása, a modern hangzásvilág, az egyéni harmóniafűzés, a csodálatos akkordok, az egyformán fontos szólamok, a nemes szövegek, a jól énekelhetőség, a hasznos ember felkészültsége, önálló stílusa, igényessége, aprólékossága, precizitása, a tillais jegyekkel bíró iskola fogott meg? Vagy az, hogy kivül-belül ünneplőbe öltözötten, egymás mellé, mögé állva szebben szól, jobban megérint a zene, az ének?
   Úgy gondolom, a karnagyok mesterének, a magyar musica sacra legjelentősebb élő legendájának szentelt estén mindegyik nyomott a latban. Mindegyik külön-külön is felvetette az imént idézett Babits-gondolatot: "Ó, miért nem lettem én muzsikus?" Felötlött bennem az is, hogy jól döntött a Fönnvaló, amikor Tillai Aurélt kiválasztotta - azóta is mögötte áll, mert nem hagyták el egymás -, hiszen élt-él, használ a talentummal. Álljon itt példának a napok óta fogva tartó program, amit a jól felkészített Dunaújvárosi Főiskola Nőikara kezdett, és műsorán a Lauda Sion, az Ave Maria, a Stabat Mater, a Puer natus est és a Dunántúli népdalok szerepeltek. Karnagy Könyves Agnes, zongorán Mazalin Vanda kísért. Őket követte a fülbemászó dallamú, modern hangzásvilágú alkotás, a Tillai vonósnégyes 1. tétele (Allegro), amit Ágotha-Vajer Andrea (1.hegedű), Authné Fuchs Márta (2. hegedű), Agotha Zoltán (mélyhegedű) és Hunyadi Rita (gordonka) adott elő magas színvonalon. A tisztelgő estet a rendező Szekszárdi Gárdonyi Zoltán Református Együttes zárta tiszta intonációval, érett kórusénekével, Naszladi Judit karnagy dirigálásával.Közreműködtek Lozsányi Tamás (zongora), Tillai Tímea (szoprán), Turbuk-Hegedűs Györgyi (mezzoszoprán), Varga Tiborné (alt) Lemle Zoltán (tenor) és az emlitett vonósnégyes tagjai. Programjukban elhangzott az ünnepelt szerző által nekik írt Mely igen jó az Úristent dicsérni, és a 25. zsoltár, valamint egy baranyai népdalcsokor, az Elmégy, rózsám?, illetve a 42. zsoltár, a Dicsőült helyeken, amit Tillai Aurél vezényelt.
   Az október 22-i emlék, gazdagító este summázatát Babits Mihály adta:
"Megmondom a titkát, édesem a dalnak.
Önmagát hallgatja, aki dalra hallgat.
Mindenik embernek a lelkében dal van,
és a saját lelkét hallja minden dalban.
És akinek szép a lelkében az ének,
az hallja a mások énekét is szépnek.”

Hihetetlen, mégis igaz: Tillai Aurél idén 80 éves! A hazai és a nemzetközi kórusélet jelentős személyisége most novemberben töltötte be a nyolcvanadikat. Az észrevétlenül, de annál sebesebben szárnyaló idő múlását csupán azok a cövekek jelzik, amelyeket - mióta mesterük hajlottabb korba ért - a tanítványai, maguk is kórusok élén álló karvezetők vernek le. Ezek a cövekek nem mások, mint az immár rendszeressé váló, ötévenként megrendezett meglepetéskoncertek, amelyeket a tanítványai adnak mesterüknek, születésnapja tiszteletére. Hagyománnyá vált, hogy ezeken a koncerteken azok a karvezetők szerepelnek a saját kórusukkal, akik valaha az ő keze alatt tanulták ki a karvezetői szakma csínját-bínját, legvégül pedig, mintegy megkoronázva az eseményt, maga az ünnepelt is a pódiumra lép, és a saját kórusát vezényli.
      A múló időnek fittyet hányva ezek a hangversenyek mindig óriási sikert aratnak, és nagy közönséget vonzanak, bizonyítva, hogy hatvanévnyi szakmai működése nem csupán Pécs belügye. Ezek az örömkoncertek nemcsak helyi koncertek, hanem országos, sőt európai hatósugarú rangos zenei események. Találóak Kerényi Máriának, a mostani, november 20-i hangverseny meghívóján szereplő sorai, amelyeket az ünnepelt Magyar Örökség Díjának átadásakor mondott: "Tillai karnagy a klasszikus muzsikuseszmény megtestesülése: egy személyben előadóművész, zeneszerző és nevelő, s mindhárom minőségben elit márka. Sokoldalúan képzett, reneszánsz műveltséggel felvértezett személyiség, humánumra és harmóniára hangolt zeneművész, Pannónia kivételes talentuma."
      A születésnapi koncerteket a tanítványok - néhányan maguk is meglett korú, elismert karnagyok - szervezik mesterük tiszteletére, és a műsort is ők állítják össze. Az idei rendezvényen kilenc tanítványa lépett fel a saját kórusával. Az ünnepelt műveit adták elő. Bőségesen volt miből meríteniük, zeneszerzői munkássága immár tekintélyessé nőtt anyagából. A megszólaltatott művek kristálytiszta, áttetsző keresztmetszetét adták zeneszerzői termésének, egy szorgos, fáradhatatlan alkotói életmű fő állomásainak és fő vonulatainak (népdalfeldolgozások, irodalmi alkotások kórusmű- feldolgozásai, oratorikus, kamara- és egyházi, bibliai ihletettségű művek stb.), ezért a mostani hangverseny zeneszerzői pályafutását végigkövetve mindenfajta didaktikus szándéktói mentesen egyúttal egy gazdag életpálya kitűnő személyes stílus- és műfajtörténeti útikalauzának is bizonyult.
      Túl a magas fokú esztétikai élvezeten számos pedagógiai haszna is volt, van ezeknek a rendszeres időközönként ismétlődő születésnapi koncerteknek. Az egyik haszna az, hogy a közönségnek, a karvezetőknek és a kórusoknak időről időre rendszeresen módjukban áll összehasonlítani a saját és társaik folyamatos szakmai fejlődését. A másik haszna, hogy mivel a koncert végén mindig maga a mester is fellép a saját kórusával, a Pécsi Kamarakórussal - akárcsak a szonettkoszorú végén is mindig ott van a mesterszonett -, a résztvevők vele és az ő kórusával is összevethetik a saját teljesítményüket. És láss csudát! Ámulva tapasztalhattuk, hogy a mostani koncerten fellépő kilenc tanítványi kórus (a tizedik őmaga és a kórusa volt) mindegyike másképp szólt, és a szereplő karvezetők se bizonyultak "Tillai-utánzatok"-nak. Sőt, ahány kórus, annyiféleképp szólt. És ahány karnagy lépett egymás után a karnagyi pulpitusra, elvezényelni a saját "ajándékát': mindegyik "másképp csinálta': A következtetés mindebből az, hogy noha igenis létezik a pécsi kórusiskolára jellemző egységes, jellegzetes "pécsies, pannon hangzásvilág" és egységes, "tillais vezénylési stílus': ennek ellenére a tanítványok nem másolatok, akik szolgai módon utánozzák mesterüket. (Ugyan, mi élvezetet lelhetnénk egy Petőfi-epigonban vagy akár egy Tillai-epigonban?) Épp ezért örömmel állapíthatjuk meg a mostani koncert summázataként, hogy a pécsi kórusiskola képviselői bár megtartották alapító mesterük lényegi, szellemiségbeli és szakmai módszerbeli jellemzőit, legtöbbjüknek az évek múlásával mégis sikerült kialakítania saját egyéni karvezetői stílusát, amely következtében most egyedi, egyéni produkciókat hallhattunk, méghozzá élvezetes stílusban, a "varietas delectat" örömét is megkapva ráadásként.
      A fentiek miatt ezek a hangversenyek felettébb igen hasznos műhelymunkának is felfoghatók, és nem csak a vájtfülűeknek valók. (Érdekes, hogy a legkisebb közönséghatást éppen azok a karvezetők érték el, akik legkevésbé voltak képesek elszakadni a "Tillai-stílus" hajszálpontos utánzásától.) Azt mindenesetre tudomásul kell venniük szakmabelieknek és szakmán kívülieknek, egyaránt, hogy ő évtizedek óta olyan irányt kijelölő, alapvető, meghatározó szerepet tölt be a nyomdokaiban lépkedő tanítványai szakmai életében, mint amilyent Gogol töltött be az utána következő írók életében. Az irodalomtörténet-írás szállóigévé vált megállapítására szerint "mindannyian Gogol köpönyegéből bújtunk elő". Valahogy így van ez ővele is: a pécsi kórusiskola karnagyai kevés kivétellel "mindnyájan Tillai köpönyegéből bújtak elő”. És bár jó néhányan a tanítványai közül időközben fölnőttek mesterükhöz, amiről rangos kitüntetéseik is, és szakmai sikereik is vallanak, mégiscsak egyetlen "ősmester"-ük létezik, s ez ő. (Ezt a többiek közül kiemelkedő "ősmesteri", iskolaalapítói szerepet a Kossuth-díj Bizottságnak már rég illett volna észrevennie, és pedagógusi, karnagyi és zeneszerzői tevékenységével a többszörösen kiérdemelt Kossuth-díjat végre odaítélni neki!)
      Olyan volt ez a koncert a tágas, csaknem ezer embert befogadó pécsi, kertvárosi református templom tisztaságot, egyszerűséget és bensőséges meghittséget sugárzó falai közt, mintha a tíz kórust jelképező tíz különböző fajta virágból álló egyetlen gyönyörű nagy csokrot kötött volna egybe egy láthatatlan kéz. Volt benne rózsa, viola, rezeda, ibolya, liliom ... , tízfajta virág. Mindegyik más színű, más illatú, de az összhatás, a végeredmény mégis harmonikus, egységérzetet keltő egyetlen csokor volt, amit úgy hívnak: pécsi kórusiskola. A láthatatlan virágkötő pedig, aki az egészet egyetlen, harmonikus csokorba fogta és fogja össze, az örökifjú, fáradhatatlan Tillai Aurél, aki szerencsére jó egészségnek örvend, és épp ezért nem tanácsos neki az utódlás kérdését még csak megpendíteni se. Azok közé a művészek, pedagógusok közé tartozik, akik egészen biztos, utolsó leheletükig állnak a karmesteri és a tanári dobogón, és igyekeznek átadni tudásukat, szakmai fogásaikat a tanítványaiknak. Egy tanítvány se kívánhat magának jobb, elhivatottabb mestert nála.
      Igazi komolyzenei csemegék ezek a születésnapi kórushangversenyek. Tudják ezt a pécsi zeneszeretők, a pécsi kórusiskola neveltjei, a hívei, tisztelői és hivatalos, közéleti pártfogói, sőt az egész hazai kórusélet tisztában van ezzel, hiszen Professor Emeritus címéhez méltóan valóban az egész országot átfogó karvezetői és kórusutánpótlást, s az országhatáron is túlnövő hírnevet alakított ki a teljesítménye, a kórusiskolája, a tanítványai által. Ahogy a szólás tartja, jótékony, megtermékenyítő hatása "bejárja Tolnát - Baranyát': Ezt persze úgy kell érteni, hogy bejárja az egész országot, sőt Európát is, hiszen a tanítványai saját kórusaikkal aktívan vesznek részt Magyarország kóruséletében, és szerte a világon számos szakmai sikert arattak és aratnak.
      A mostani, immár sokadik hangverseny ismét telt házat vonzott. Az ország minden sarkából érkeztek résztvevők, vagyis a tisztelői, a közönség, a kórusok lelkes kísérői, hozzátartozók, zeneszeretők, szakmabeliek, pécsiek, nem pécsiek egyaránt, hogy a közös éneklés nagy élményében, örömében egyesüljenek. Az teszi különösen értékessé a tanítványok - köztük Szauer Dezső kórustitkár - igyekezetét és fáradozásait ezekért a zenei rendezvényekért, hogy úgyszólván ellenszélben, ellenséges társadalmi közegben, egy mesterségesen atomizált, depressziós társadalom fékező erejével szemben kell megszervezniük ezeket a lelkesítő koncerteket.
      A rangos komolyzenei eseménynek nem először - s reméljük, nem utoljára - a jó akusztikájú pécsi kertvárosi református templom adott helyet. Az a templom, amelyet testvérbátyja, a kétszeres Ybl-díjas Tillai Ernő építész tervezett. Közismert, hogy Pécs nem bővelkedik jó akusztikájú, zenei előadásra alkalmas helyszínekben. (Ezen az áldatlan helyzeten vélhetőleg majd csak a 2010. december 16-án, Kodály születésnapján felavatandó pécsi kultúrpalota változtat, de hát az még odébb van.) Ilyen körülmények közt elismerés és megbecsülés illeti a kertvárosi református templom tiszteletesét, hogy az ökumené szép gondolatát érvényesítve átengedte a templomot a katolikusokat, reformátusokat, evangélikusokat és más vallásúakat összefogó zenei élmény számára. Ezzel másféle tabukat is segített ledönteni, mégpedig a templomok idegenkedését attól, hogy úgymond világi zenét is beengedjenek a falaik közé. Még akkor is, ha köztudott, hogy a zeneirodalom csaknem nyolcvan százaléka egyházi művekből áll, és hogy Tillai Aurél zeneszerző műveinek jelentős része egyházi mű.
      Az idei hangversenyt az ünnepelt által komponált 2010-es Pécs Cantat fanfárjainak szignálja nyitotta meg. E!sőként a 30 éves múltra visszatekintő pécsi Mátyás Király Utcai Általános Iskola Nagykórusa Okos Ilona vezényletével, délvidéki és balatoni népdalokkal, nótákkal lépett a dobogóra. Előadásuk ékesszólóan bizonyította, hogy a pécsi kórusiskola az utánpótlást roppant fontosnak tartja, és a gyermekkórusok elé is igen magas mércét állít. Másodikként Pécsi Református Kollégium Vegyes Kara következett Pap Tamás és dr. Hoppál Péter vezényletével, akit túl a tanítványságon, ma is szeretetteljes baráti kapcsolat fűz mesteréhez. A kórus három számot adott elő: a Gaudeamus igiturt Tillai feldolgozásában; a kertvárosi templom számára írott Szent Dávid próféta énekét; és a Dicsőült helyeken című kórusművet, amelynek ősbemutatója valaha e templomban volt.
      Ezután Páva Zsolt, pécsi polgármester méltatta az ünnepeltet, hangsúlyozva, hogy Tillai Aurél életpályája példaértékű, aki bárhol, bármikor lépett is föl, mindig pécsiként tette ezt, e városnak szerezve hírnevet. Mindig fontos volt számára Pécs életének alakulása, aminek bizonyítéka, hogy nyolc éven át vele együtt az önkormányzati közgyűlés tagjaként egyszerre pécsi, magyar és a kultúra érdekeinek szószólója volt. Páva Zsolt elismerő szavai annál is inkább értékesek, mert a Pécs Európa Kulturális Fővárosa rengeteg eseményben bővelkedett és bővelkedik, amelyek közül ez Pécs polgármestere számára is kiemelkedőnek számít.
      Harmadik fellépőként a pécsi Kodály Zoltán Gimnázium Bartók Béla Leánykara a Weöres Sándor versére írott Tavaszi indulót; majd a kórus számára, Fodor András versére írott Az énekmondót és a Dunántúli népdalokat énekelte felszabadult, energikus, életörömtől sugárzó stílusáról ismert karnagyuk, Kertész Attila vezényletével. 6t követte a Szekszárdi Gárdonyi Zoltán Református Együttes, Naszladi Judit vezényletével. Az Elmégy, rózsám népszerű baranyai népdalfeldolgozásán kívül a szerző egyik legnépszerűbb művét, a 42. genfi zsoltárt szólaltatta meg a Szekszárdi Vonósnégyes közreműködésével. (Idén márciusban már hallhattuk ezt a művet Tillai Aurél pécsi szerzői estjén, de akkor a Villányi Vonósnégyes és a Pécsi Kamarakórus adta elő, és maga a szerző vezényelte, a 115. zsoltárt pedig az összevont Pécsi Kamarakórus- Egyetemi Kórus a szintén Tillai-tanítvány Kamp Salamon vezényletével.) A következő a város illusztris, patinás, régi kórusa, a Mecsek Kórus volt. Ez Tillai Aurél egyik hajdani kórusa, amelyet most Kertész Attila vezet. Kettejüket a mester-tanítvány viszonyon kívül meleg barátság is összefűzi. A Mecsek műsorán a Valamennyi búzaszál és a legényes virtussal előadott Zengő felett (Baranyai népdalok) szerepelt.
      A szép, meleg hangú Szent Mór Iskolaközpont Női Kamarakórusa a korábban énekesként ismert Kopjár Anikó vezényletével lágy gesztusokkal, igazi nőiességgel áradó módon szólaltatta meg a Frühlingsbotschaft német népdalait, ami a soknemzetiségű Baranyáról lévén szó, nem meglepő választás. A dombóvári Kapos Kórus egyik legnépszerűbb művét, a Csontváry festményére, Bényei József szövegére írott Kocsizás újholdnál Athénban-t adta elő, a karnagy Markovics Gábor volt. A Pécsi Művészeti Gimnázium és Szakközépiskola Leánykara a Kosztolányi japán fordításai alapján szerzett Magányos vadludat, a Babits versére írott Madárszerelmet és a felesége kórusa számára, karácsonyra írott Puer natus est-et szólaltatta meg, légies, finom pianókkal, kiérlelt dinamikával. A Komlói Pedagógus Kórus - a Pécsi Kamarakórus testvérkórusaként - dr. Szabó Szabolcs vezetésével a PKK számára alkalomra írott Stabat Materét és a Janus Pannonius latin nyelvű versére írott, ugyancsak népszerű, modern hangzásvilágú Pro Pace- ját adta elő, a karnagyuktól megszokott erőteljes dinamizmussal, és zömében énektanárokból és pedagógusokból álló kulturált, magasan képzett hangokból álló együttesével.
      Az est fénypontja, a rendezvény megkoronázása kétségtelenül a tizedikként szereplő Pécsi Kamarakórus és maga az ünnepelt szereplése volt. Tőlük elsőként az Arany János versére írott Széchenyi dicséretét, majd hálaadásként az Úrnak a megélt 80 esztendőért a 25. genfi zsoltárt hallhattuk. Végezetül az Erdélyi népdalok csodás hajlításokkal (melizmákkal) tarkított, feledhetetlen, gyönyörű dallamai, a magyar népdalkincs igazi koronaékszerei zárták a PKK műsorát, mesterhez illő előadásban. Azzal, hogy több száz saját műve közül épp ezt a hármat választotta a karnagy előadásra, szintén üzenni kívánt nekünk: a zenét erősítő szó hatalmával is hangsúlyozta hitvallását világról, Istenről, hazafiságról, népről, szabadságról. Végül záró összkar gyanánt elvezényelte a minden jelenlévőt a zene örömében egyesítő Viva la musica!-t. Az est sikeréhez persze nemcsak a kitűnő kórusok és karnagyok élményt adó teljesítménye, hanem a számos kitűnő szólista - pl. Komáromi Alice és a Tillai Tímea, Tillai Aurél leánya -, a Szekszárdi Vonósnégyes és a többi kifogástalan színvonalon játszó hangszeres kísérő is hozzájárult.
      Az utolsó dallam után még egy kedves fejezet volt hátra. A tanítványok, a szakma és a város képviselői rövid, de szívet melengető köszönő szavakkal kedveskedtek a megilletődött mesternek. Dr. Komlósy János rektorhelyettes a Pécsi Tudományegyetem nevében, Szénási tiszteletes úr a vendéglátó templom nevében, Tóth Ferenc a KÓTA, dr. Hoppál Péter a Baranyai Kórusszövetség nevében - díszoklevelet nyújtva át - méltatta az érdemeit. Ivasivka Mátyás saját maga költötte tréfás, négysoros köszöntő versikéjével a derű, a jókedv hangjait lopta az ünneplők közé, megnevettetve a jelenlévőket. A Bartók Béla Férfikar képviselője köszönő szavak kíséretében virággal és egy palack nemes borral rukkolt ki. A Nagy Ernő karnagy által alapított pécsi Szeráfi Kórus képviselője is jókívánságokkal érkezett. Az evangélikus kórus karnagya köszöntőjében Luther örökbecsű szavait fűzte tovább mondván:
      "Aki énekel, kétszeresen imádkozik, tartotta Luther, de aki még ráadásul zeneszerző is, mint Tillai Aurél, az háromszorosan imádkozik."
      Kívánunk mi is, a ZeneSzó szerkesztői és olvasói nevében további jó egészséget, háromszoros imádságot, azaz további gazdag, szép, termékeny alkotói éveket neki, Pécs, hazánk és a világ dicsőségére.

1932-ben született Dunaföldváron. Középiskolai tanulmányait a Széchenyi Gimnáziumban végezte, majd Pécsett, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Tanárképző tagozatán szerzett diplomát. Ezt követően a Pécsi Liszt Ferenc Zeneiskola tanára, 1967-től nyugdíjazásáig, 1992. júl. 31-ig igazgatója Ezt követően 2008-ig a Pécsi Hittudományi Főiskola tanszékvezető tanára. 1958-ban megalapítja Tillai Auréllal együtt a Pécsi Kamarakórust, 1978-ig az együttes karnagya. Abban az évben megszervezi és vezeti a mai napig a pécsi Jézus Szíve Plébánia kórusát. Műfordító, olasz kórusművek szövegeit fordítja. Apáczai Csere János díjas. A Kamarakórus 50. évfordulóján KÓTA Életmű-díjat, 2009. szept. 1-jén, a Város Napján Pro Civitate kitüntetést kapott. Nős, felesége Harmat Ilona zenetanár, karvezető. Gyermekei: László (1956), Péter (1961), Katalin (1968).

Dobos László – portré

„Én csak most döbbentem rá arra,
hogy engem mennyire szeret az Úristen”

   A szeretet tartotta ott a Pécsi Nevelők Háza Kamarakórusában. Ezt a „köteléket” mindannyiszor érzi ma is, valahányszor visszahívják régi közösségébe.
   45 évvel ezelőtt, amikor főiskolai hallgatóként egy kis baráti éneklő csoport irányítója volt, megkereste az akkor tanársegédként dolgozó Tillai Aurélt: ezután tervezzék együtt az alakuló-formálódó kórus jövőjét. Ők ketten mindig nagyon sok időt szántak arra, hogy a későbbi műsorok igényesen megszerkesztettek legyenek, mert a közönség nemes szolgálata volt az első. Mivel két különböző „lelki alkat” találkozott egymással, ezért a pódiumon vállalt szerepük mindig igazodott „gyorsan felizzó” vagy „lassabban hevülő” egyéniségükhöz. E tény döntött: ki mikor zárja a szünet előtti részt, illetve az egész hangversenyt; ki melyik műben énekel kollégája irányítása alatt…
   Énekeseikkel együtt alkottak ők baráti, testvéri szeretet-hálót, bensőséges közösséget. Elindulásuk forradalmi újításként hatott abban a világban, amely igényelte és elfogadta a mozgalmi dalok és jelszavak kultuszát. A majd’ fél évszázaddal ezelőtti idők „edzettekké” tették a kórustagokat, a karnagyokat.
   A mostani új, fiatal dalosok elgondolni sem tudják, mit jelentett a névtelenül írt alaptalan rágalmakat azonnal bizonyítékoknak tekintő, a műsorpolitikát állandóan irányítani akaró rendszer tevékenysége alatt becsületesnek maradva jó énekkart vezetni, képviselni.
   Dobos László ma is vallja: az igazi művészet direkt módon sohasem vehet részt a napi politikában. Vállalnia kell azonban a tiszta és helyes értékrendjével – ahogyan ezt már az antikvitás költői, írói is tették – az útmutatást, az egyfajta „magasabb szintű politikát”: kialakítani az énekesben, hallgatóban az „igazi”, a méltó állásfoglalást a jó ügyek érdekében.Mert ez utóbbi ars poeticaszerű gondolkodást, életmódot követel meg a művészembertől…
   E szerint a költői hitvallás szerint él Dobos László. E gyakorlatnak a szellemében kutat, „búvárkodik” zenei könyvtárakban bel- és külföldön egyaránt, hogy megtalálja a legmegfelelőbb kórusműveket. Mert a jó világi és egyházi alkotások mindegyike hordozhat embernek szóló üzenetet, értéket, ám néhány mester (itt főként Bach, Schütz, Mendelssohn nevét említi szinte azonnal) zenéje tanúságtétel rangú. Nem mindegy tehát, mit adunk énekeseink kezébe.
   A gondos keresés, gyűjtögetés, válogatás révén kialakult otthoni zenei „magánkönyvtár” birtokában vállalhatta karnagy úr, hogy a pécsi nemzetközi kamarakórus-fesztiválok „gyorstanulási” versenyeire mindig olyan darabot jelöljön ki, amelyről joggal hihette: nem ismeri senki…
   A megtalált – sokszor még kiadatlan – művek újabb felfedező utakat sejtettek: az állandó felelősséggel megélt költői pálya titkokat és gyönyörűségeket rejtő ösvényeit, hiszen Dobos László fordításai és „átköltései” mesterdarabok. Azokká lettek, mert a háttérből ismét az ars poetica-tudat irányított. Így találta meg a művész a zenei hangokhoz illeszkedő szavakat, a megfelelő stíluskört, azaz a szövegek „lelkét”…
   Amikor múltbeli példaképéről faggatom, így felel: „Ha azonnal, gondolkodás nélkül kell válaszolnom: Bárdos Lajos, az ember. Mindenkiben az értéket tisztelő, tapintatos, önmagával is harmóniában élő volt ő. Egészen elbűvöltek előadásai. Ma saját tanítványaimnak gyakran beszélek Bárdos Lajos egyéniségéről.”
   A felidéző emlékezés megnevezteti a hajdani legfontosabb segítőtársakat: a Nevelők Háza Kamarakórusának „mozgatórugóját", Szauer Dezsőt, illetve Mohos Antal igazgatót. Utóbbi különös értéke, hogy – mivel a zavaros politikai időkben több alkalommal is zaklatták az énekkar miatt – minden félelme ellenére vállalta a kamarakórust; kiállt mellette.
   A visszatekintés fontos „állomásai” természetesen a nagy sikert adó fellépések. Dobos László karnagy úr a külföldiek közül a corki nemzetközi kórusversenyt emeli ki a több kategóriában elért első helyezések miatt.
   A hazai megmérettetések katartikus élmény-színhelye azonban Debrecen volt számára, mert itt vezényelhette Szokolay Sándor akkor még teljesen új darabját, a „Cantate Domino” címűt. A talán élete további éveit is meghatározó pillanatokról így vall:
   „Én azért éreztem teljesen magaménak Szokolay Sándor muzsikáját, mert valamiféle elementáris örömet, szinte egzaltált örömet véltem benne felfedezni. Ekkor döbbentem rá arra, hogy az én látszólagos önfegyelmem ellenére én is ilyesféle önfeledtség megélésére vágyom…Sohasem feledhetem: a verseny előtti simításokat végeztem a kórussal a beéneklő termünkben, amikor arra kértem dalostársaimat : ha nem is lehet a kórusban mindenki hívő, de amikor elkezdjük énekelni a darabot, abban a pillanatban „azzá” kell közösen válnunk. Kérésemet néma csend fogadta, mint ahogyan néma csend volt a nézőtéren, a hallgatóság körében is az elhangzó gyönyörű zene után. Szokolay megölelt, és ezt mondta: ’Lacikám, végre valaki megértette, hogy áhítatos zene helyett én Jézus Krisztus feltámadása miatt érzett végtelen örömömet akartam megénekelni.”
   És ez még nem minden… Valaki odajött a hallgatóság soraiból, és ezt mondta nekem: ’Én csak most döbbentem rá arra, hogy engem mennyire szeret az Úr Isten…’”

   Húsz év a Nevelők Háza Kamarakórusa karnagyaként, huszonöt esztendő a pécsi Liszt Ferenc Zeneiskola igazgatói teendőivel… Az eltelt idő felejthetetlen múltról, élményekről tanúskodik.
   A kérdés: Hogyan tovább?
   Dobos László tanár úr boldogan említi: nyugdíjasként nem érzi a „kort”, a sokféle tennivaló rá rakódó súlyát. Pedig nem könnyű egy koncerten a karnagyi és a konferálói feladatnak egyidejűleg eleget tenni. Vagy egy adott próbán „belemagyarázás” nélkül felhívni énekesei figyelmét a mű legfontosabb mondanivalójára. De mindezt meg kell tennie, mert a kórus élén álló irányító nemcsak szakember, hanem egyúttal lelki vezető is! Hiszen ma, a Pius-templom kórusát segítve (25 éve tart immár ez a szolgálat is!) sem tehet másként…A türelem vezérli lépéseit: egy-egy énekesi „botlás” nem vált ki belőle haragot, úgyis tudja: mindenki a legjobbat akarja. Mert ismeri a régi mondást is: „Nem a hangadó szerv, hanem a szív az, amelynek az énekét meghallgatja az Úr.”
   Karnagy úr örömmel nevezi meg Heinrich Schützöt újra, mert úgy szeretne dolgozni, ahogy a nagy német barokk mester élt: ő ugyanis „nyugdíjas korában” hozta létre legfontosabb, legnagyobb alkotásait…
   Dobos László tanár úr az említett példa szerint cselekszik, sőt: „egyszerre a két végén égeti a gyertyát”, hiszen tanszékvezető a Hittudományi Főiskolán; szinte polihisztorként foglalkozik az oktatással, a neveléssel; többek közt tanít egyházi és liturgikus zenét, pedagógiát. Folyamatosan írja könyveit, jegyzeteit…
   Gazdag élet – Isten által megáldott „útjelzőkkel”, „állomásokkal”. Ezért nehéz a kérdésre – „Kicsoda is Dobos László?” egyértelműen válaszolni. Egy bizonyos: szakmája kiváló művelője, hivatását a nehéz körülmények között is komolyan megélő ember.
   Aki ma is össze tudja egyeztetni a magán- és a közélet legfontosabb kérdéseit.
   Aki elfogadja a szeretettel, jó szándékkal mondott tanácsokat.
   Aki más kórusokat is meghallgat, hiszen minden inspiráló hatású lehet…
   Akit boldogít az a tudat, hogy a művek kiválasztását kórusa érettségi állapotához, illetve a liturgiához, a mindennapos egyházi igényekhez igazíthatja.
   Aki örömmel válogat az énekkar által tudott 110 műből, hogy a teljes egyházi évet „kiszolgálja”.
   Aki a kórus szolgálatai előtt újra és újra átéli a jól ismert feszültséget, utána pedig a „mérhető” súlyveszteséget, s akinek gyakorlatában néha egy-egy jól sikerült próba az előadás, a pódium fölé nő.
   Aki a Pius – templom kórusa élén ugyanazt a szeretetet, megbecsülést érzi, mint régen, amikor a pécsi Nevelők Háza karnagya volt.

   Hogy mit köszön a Kamarakórusnak? Hadd idézzem végül a karnagy urat:
   „Először: „Szigetet” jelentett az akkori nehéz politikai helyzetben, a zűrzavaros világban. (Szinte ellen-társadalomban éltünk egymással testvérként.)
   Másodszor: A kórus szinte a legideálisabb hangszer volt, mert amit kitaláltam, ami bennem szeretett műként megjelent, az mind megszólalt a kamarakórus által (mindegy volt, hogy az tizenkét szólamú reneszánsz muzsika-e avagy XX. századi modern clusterek kaval-kádja…)
   Harmadszor: Boldog voltam, hogy elfogadtak a kórustagok…”

   Soha nem szűnő tervezést, további nagyszerű szolgálatot, egészséget kíván e sorok összeállítója.

Ma nyolcvanéves Dobos László tanár úr. Néhány sor csak arra elég, hogy villanásokat adjon egy gazdag életútból.

    – Milyen érzései vannak e jeles nap kapcsán?
    – Tele vagyok örömmel és hálával, hiszen nagyon szép életem volt, rengeteg minden belefért. Ezért nem is akarom még abbahagyni, tele vagyok most is tervekkel. Bár egy sereg dolgot átadtam a fiatalabbaknak, már csak illemből is.
    – Karnagyként és tanárként ismerik leginkább. Van fontossági sorrend?
    – Nincs, és ezt a kettőt nem is lehet szétválasztani. Azt leszögezném azonban, hogy sosem éreztem magam zeneművésznek, alapvetően pedagógus vagyok. Tillai Auréllal 1957-ben alapítottuk meg a Pécsi Kamarakórust, ahol húsz éven át tevékenykedtem, és biztos, hogy ez volt zenei pályám csúcsa. De nagyon büszke vagyok a 33 éve működő Pius Kórusra is.
    – És ne feledjük a zeneiskolai igazgatóságot, mégis csak 25 éven át tartott!
    – Szerencsés is voltam, hagytak dolgozni. Tudtunk fejleszteni, létrehoztam a könyvtárat, a fonotékát. A Zeneiskola, hadd higgyem, egy kis sziget volt a bennünket körülvevő világban, ahol nem mozgalmi nótákat fújtunk, hanem Bachot hallgattunk.
    – Aztán különösen kedves feladata lett a felnőtt hitoktatás.
    – Igen, lassan két évtizede csinálom. Kidolgoztam egy tematikát is, mert korábban ettől többnyire féltek, sok kudarccal járt. Szerencsére nekem más tapasztalataim vannak, és külön öröm, hogy Udvardy György püspök úr fontosnak tartja ezt a területet, már nem vagyok „magányos farkas”.
    – Sokat írt lapunkba is. Hogy emlékszik vissza erre?
    – Korábban Wallinger Endre biztatására zenekritikákkal jelentkeztem. Aztán a Hitélet oldalba írtam jegyzeteket. Szerettem nagyon, bár nem volt egyszerű beleférni ezerkétszáz karakterbe úgy, hogy világos és egyszerű maradjak!